A lelátólakó

Ellentétek városa - Berlin

2017. április 10. - Lacca14

Tartozom még egy beszámolóval, ugyanis múlt hétvégén egy egészen elképesztő helyen jártam, ahol a múlt találkozik a jelennel és csupa ellentmondás minden. Röviden így tudnám jellemezni Berlint, na de akkor kicsit ki is fejteném, mire gondolok pontosan.

Először is maga a város. Volt a Német Császárság, a Weimari Köztársaság, a Harmadik Birodalom, az NDK, napjainkban pedig Németország fővárosa. Már ebből kiindulva is érezhető, ha csak mindegyikből egy kicsit megtartott, mennyi arca lehet. Főleg a náci, majd a szoci jegyek maradtak meg túlnyomó többségben, az épületekről ez köszön vissza és az egész turizmust erre építik. Reichstag, berlini fal, trabantos városnézés, katona jelmezes arcok a nevezetességeknél. Ha ez nem lenne elég, akkor emellé jön még a full multikulti, csomó hippi és hajléktalan és temérdek turista. Az ember csak kapkodja a fejét és az egyik sarkon még 45-ben, a másikon 89-ben, aztán meg napjainkban érzi magát. Ez nekem már kicsit sok(k) volt.

img_20170401_164032.jpg

Mondanám, hogy a történelemről elég legyen ennyi, demaradnunk kell ennél a témánál, ha a stadiont vesszük napirendre. Na az viszont valami fantasztikus volt, kérdés sem fér hozzá! Ahogy megérkeztem az Olympischer Platzra, azonnal leesett az állam és magával ragadott a látvány: maga a stadion az 1936-os olimpiára épült és nagyrészt meg is maradt abban az állapotban, beleértve a körülötte elterülő hatalmas parkot és a kapujához vezető teret. A téren még a szemem sem kellett becsuknom, azonnal akarva-akaratlanul elképzeltem, ahogy a náci hadsereg díszmenetben masíroz egy nagy ünnepségen, a tökéletes állapotban megmaradt régi uszodában magam előtt láttam, ahogy akadozó, rosszul illesztett, ugráló felvételeken fekete-fehér úszók készülődnek a medencébe ugrani az úszóversenyeken, ahogy a hatalmas atlétikai pályán a Führer tapsol a tipikus német, katonás atléta fiainak.

img_20170331_190757.jpg

img_20170331_181056.jpg

img_20170401_130035.jpg

img_20170331_192301.jpg

img_20170331_191908.jpg

img_20170331_191454.jpg

img_20170331_184229.jpg

img_20170331_181415.jpg

img_20170331_180046.jpg

A sokk miatt el is kellett fogyasztanom vagy 4 sört, mielőtt közelebb merészkedtem és belestem magába a stadionba. A külső rész a világháborúban alig szenvedett károkat, megmaradtak a rusztikus, totalitárius falak, oszlopok, tornyok, a sok beton, belül viszont totálisan modern a létesítmény, a futurisztikus tetőszerkezet és a gyönyörű gyep pedig hozza a városban már megszokott ellentmondásokat.

img_20170331_211707_1.jpg

img_20170331_192359.jpg

A pénteki Bundesliga meccs után másnap visszamentem, egyrészt hogy még egyszer lássam ezt a lélegzetelállító környezetet, másrészt akkor már megnéztem az U23-as csapat Regionalliga meccsét is, és itt tovább fokozódtak az ellentmondások. Ugyanis a nézőtéren az igazán fanatikus szurkolókat leszámítva szinte csak az alacsonyabb korosztályos csapatok focistái és a hozzátartozók voltak jelen és ők túlnyomó részben törökök és afrikaiak voltak, ami azért furcsa ebben a környezetben, de Berlin már csak ilyen. Napjainkban ez ugye különösen aktuális kérdés, nem is mennék bele mélyebben a témába.

Az igazán nagy kontrasztot nekem azonban a szurkolás hozta. Az össznézőszám 42 ezer volt, ebből a nézők kb. negyede az Ostkurvéban ugrálta, sálazta, énekelte végig, de tényleg végig a meccset. Nagyon jól hangzottak az énekek, jól nézett ki, ahogy 10 ezer ember egyszerre ugrál, ahogy a zászlók végig lobogtak, de az egész valahogy olyan pedáns, olyan személytelen, olyan németes volt. Voltam már Európa összes nagy bajnokságában, meg jó pár kisebben is meccsen, de valahogy nem tudott megérinteni a német vonal szurkolás terén.  Zavart az emberek kinézete is, mert egy ultra szerintem nem úgy néz ki, hogy csapatcímeres farmerdzsekit, szétkitűzőzött sapkát, balfasz zsebesgatyát, meg a csuklóján 12 csapatsálat hord. De a németek már csak ilyenek…ezt mondjuk megszokhattam gyerekkorom óta, annyival találkoztam életemben és nem csak az ultrák ilyen „elcseszettek”.

img_20170331_202249.jpg

A meccs maga nagyon jó volt, aki olvasott már tőlem valamit vagy ismer, az tudja, hogy a klasszikus modern focit és az elemeit ki nem állhatom, de itt 2 olyan csapat játszott, aki ezzel a vonallal valamelyest szembe megy: a Herthával Dárdai azt játssza, amit a kerete tud és ezt fel is vállalja, nem nyomja mellé a klisé kamu dumát, a Hoffenheim pedig meri játszani a focit még úgy is, hogy közel sem a legerősebb a játékoskerete a bajnokságban (ld. múlt hét közepén a Bayernt is meg tudta verni és közel sem bunkerfocival).

Összességében visszatekintve maradandó élményt nyújtott ez a 3 nap Berlinben és egye fene, lenyelem a németek ízléstelen stílusát is, ha kell és szívesen visszamegyek még akár többször is. :)

Annyit pedig feltétlenül meg kell még említenem, hogy még ezek a szerencsétlen, káromkodásban nem túl kreatív németek is a korábbi játékosuk, Sandro Wagner minden egyes labdaérintésénél megtalálták és közölték vele, hogy az édesanyja az ősi szakmát űzte és hogy ő tulajdonképpen egy köcsög. Mert ugye nyugaton már megoldották...mit is kellett megoldani? Ez nem színház, a káromkodás hozzá tartozik a hangulathoz és emellett még vicces is. Hétvégén Hemingway Gyuri bácsi is megmondta az m4-en, ezért respect neki. Ébresztő, emelesz.      

2 vendég szektor – 2 ellentétes nézőpont

Annyiban azt hiszem, hogy mindenkivel egyetérthetünk, aki látta a tegnapi meccset, hogy ez valami katasztrófa volt. Hozta azt a jó magyar embéegyes szintet: megy a tili-toli a mezőnyben, mert egyik csapat sem vállal be semmit, sok olyan játékos mindkét oldalon, aki a képességei miatt nem kellene, hogy az első osztályban játsszon, köztük pedig sok a külföldi, akik szintjét egy magyar ifista bármikor lehozza. Na de ezt ragozhatnám, ne is menjünk bele, a játék tegnap csak másodlagos volt, ahogy már 2 éve az, azok számára, akik nem járnak be a grupiba csak ilyen megmozdulásokon buzdítják szeretett csapatukat. Mi foglaltunk helyet a hazai szektorban, a másik „tábor”, akiket semmi sem tud eltántorítani a Fradi meccsektől és a szkenneléstől, a másikban.

 A továbbiakban csak „kintieknek” és „bentieknek” fogom hívni a 2 oldalt, csupán az egyszerűség végett. A kintiek gyülekező helye a vendég szektortól nem túl távoli parkolóra esett és hogy ezt megközelíthessük, át kellett vágni az egész parkolón, ahol a bentiek szintén letették a kocsijaikat. Még ha egy laikus járt volna arra, ő is könnyedén kiszúrta volna, hogy ki melyik tábort erősíti, ugyanis a kintiek a megbeszéltek szerint civilben érkeztek, míg a bentiek aztán magukra aggattak minden szart, amit csak meg lehet vásárolni a fradi shopban kemény ezreseket otthagyva kubinak és a bandájának. Emlékszem, gyerekkoromban mi mindent megadtam volna például egy olyan mezért, amit a játékosok is hordanak vagy akár csak egy kabátért, csak akkoriban ezeket nem lehetett kapni. Mára akkorát fordult a világ, hogy most még talán fradi logós kenyérpirítót is vehetsz magadnak, ha mindenféleképpen késztetést érzel rá. És a bentiek úgy láttam, mindenféleképpen késztetést éreznek erre, az orruknál fogva vezeti őket, ezzel a műanyag, profitorientált, kapitalista szemlélettel a klubunk vezetése. Az ajándéktárgyakkal alapvetően nem is lenne probléma, ha nem ezek eladása lenne a klub elsődleges célja és lenne játéka a csapatnak. Viszont sajnos deklaráltan ez az irány, oroszpali is megmondta, a Fradi egy „brand”. Na aki így gondolja, azok mentek is tisztességgel a kijelölt vendég szektorba a fradis fiszfaszaikkal és akiknek jelent még valamit a tradíció, a hagyomány, a szurkolás, a hangulat azok a másikba.

A háttérről ennyit, elkeserítő az egész és az még inkább, hogy a bentiek beszólogattak nekünk, átmutogattak, anyáztak. Persze nem maradt el a válasz sem fütty formájában. Most végre láttam pár méter távolságból, hogy kik ezek az emberek, akik a sok szar után még mindig bejárnak a stadionba fittyet hányva mindarra, ami a fradit fradivá teszi 1899 óta. Arra, hogy megalkuvást nem tűrően, sokszor a rendszerrel szembe menve, egyenes háttal kiállunk a 3E-ért és mindenen keresztül kitartunk a csapatért. Ezek az emberek tényleg nem veszik észre, hogy elveszik tőlük azt, amit annyira szeretnek, vagy csak olyan formában férhetnek hozzá, ahogyan egy jó érzésű ember soha nem akarna? Képek és nyilatkozatok cenzúrázása, játékosok letiltása még a szurkolás megköszönésétől is, kötelező buszos utaztatások, de még sokáig sorolhatnám. Egy szó mint száz, láttam őket, de nem tudom elhinni, hogy léteznek és ezt szeretik, ami most van.

Most biztos lesz, aki nem ért egyet, de azt írom, amit láttam, hogy sajnos minket, a kintieket is egyre jobban felőröl ez a szélmalomharc vagy hidegháború, ami már lassan 2 és fél éve tart. Mindenki nagyon várta ezt a megmozdulást, szép számban le is utaztunk Debrecenbe, volt rohadt nagy szurkolás az elején és a végén, tűz, füst, zászló, minden ahogy kell, de sajnos sok voltaz azért üresjáratok is, ami valószínűleg nem csak a belefásulásnak, hanem a csapat harmatgyenge játékának is köszönhető volt, de ha egy hőtérképen (ahogy a nagy klubok szeretik jelezni, hogy a játékosok merre futkorásznak) kellene jelezni, hol zajlott VÉGIG szurkolás, akkor az sajnos úgy nézne ki, hogy a Capótól nézve olyan 8 sor felfelé kapna sötétebb színt és ez egyre világaosodna, ahogy haladunk felfelé vagy oldalra.

 debrecen.jpg

Aki leutazik, kiáll az elveiért és nem alkuszik meg, az véleményem szerint szurkoljon 90 percig és ne csak a Fradi indulónál nyissa ki a száját. Még sok ilyen megmozdulást és hiszem, ha mindenki odateszi magát, az igazi tábor elfoglalhatja újra a megérdemelt helyét a B középben.

Örökké kitartunk, Hajrá Fradi!

Érdektelen holtszezon

A magyar futballban ezerrel dübörög a holtszezon, a kiváló aranylábú gyerekek az Európában egyedülálló 2 hónapos téli szüneten vannak. Erős a magyar bajnokság, kell is a hosszú szünet, pihenjenek és alapozzanak rá a tavaszra rendesen, hogy a színvonal nehogy csökkenjen. Az új stadionok gyepét pedig kíméljük a télen, hiszen a kidobott milliárdokból valamiért nem sikerült olyan játéktereket kialakítani, amik kibírnának egy nagyobb esőzést és akkor a havazásról, fagyról ne is beszéljünk. Szóval jól van ez így, a magyar szurkoló ehhez hozzá is szokott a hosszú évek során, de valami mégis más, mint eddig volt, a Ferencváros háza táján egészen biztosan.

A nagy különbség az, hogy kutyát sem érdekel a tavaszi rajt.

Mi volt pár évvel ezelőtt? Nem csak a Fradi, de az egész magyar átigazolási piac híreit bújtam az akkor még nem elbúvárosodott „Népsportban”, a barátokkal csak az új csapatról, az új vagy újjáéledő reményekről, bírtunk beszélgetni, vitáztunk, latolgattuk az esélyeket. De ott volt az a kurva nagy várakozás, ami érdekessé tette azt a nagyon hosszúra nyúló holtszezont, amit akkoriban is néhány kézi- vagy hokimeccsel sikerült tünetileg kezelni. Viszont kivétel nélkül az első futball meccset vártuk, amikor a téli álomból felébredve mindenki újult lendülettel ment ki a stadionba, mert visszakapta azt, ami annyira hiányzott ebben az örökkévalóságnak tűnő időszakban és egy hatalmas szurkolást robbantottunk.

Ezzel szemben mi van most? Kézin és hokin találkozunk a többiekkel, valaki ilyenekre nem jár, velük a kocsmában, meg a munkahelyen, de a helyszíntől függetlenül valami közös ezekben a beszélgetésekben: szó esik a lányokról, akik nemsokára kézi BL meccseket játszanak ismét, a férfiakról, akik jó eséllyel végre megint a legfelső osztályban fognak szerepelni, a hokisokról, akik most már úgy néz ki, hogy be fognak jutni a rájátszásba, aztán jön a superbowl, esetleg valami biszembaszom bajnokság lesz a következő téma, aztán amikor kimerültünk a sport témákból (persze erre csak jó pár óra múltán kerül sor), akkor jönnek a csajok, a köcsögpolitika, hogy mikor menjünk síelni meg majd nyaralni és egyebek. Viszont ha észrevettétek, egy lényeges pont kimaradt a felsorolásból: a foci.

Pedig igazoltunk egy válogatott Kleinheslert, akinek idehozatalával a vezetés befoghatja jónéhányunk pofáját, akik azt valljuk, hogy egy magyar fiatal simán megcsinálja azt, amit mondjuk egy Gyuricin. a mémek is születnek a német nyelvi hiányosságai kapcsán de nem kerül szóba, mert kit érdekel, ha úgysem megyünk be a stadionba. Igazoltunk azért persze külföldieket is, C kategóriás németeket, nigeri srácot, de erről sem eszik szó, pedig itt lehetne ugye kritizálni a vezetőséget, mert kritizálni mindig mindenki szeret, de ez is kit érdekel. Senkit. Vagyis rosszul mondom, még mindig van néhány ember, akik bejárnak fradimeccsekre, tették ezt az ősszel is, mert vagy nem érzékelik, hogy az orruknál fogva vezetik őket és tömik beléjük a maszlagot, vagy egyáltalán nem zavarja őket ez a tény. Megalkuvók vagy az igényesség teljes hiányát mondhatják el magukról, hiába ízig-vérig fradisták. Szívesen találkoznék közülük néhánnyal, mert el nem tudom képzelni, hogy kik ők és milyen személyiségek. Egy szó mint száz, hiába ontja a klub pírácsapata a jaj de jól és keményen edzünk Valenciában marketing videókat, ezzel senkit nem csábítanak vissza a stadionba, a meghalt érdeklődést nem élesztik vissza, az imént említett réteget meg nem kell ébresztgetni, mennek ők amúgy is bár nem értem minek, mikor a hangulat pont olyan, mintha a tévében néznék a meccseinket. Hacsak nem azért, hogy majd pl. az első fordulóban a kispestieket bámulják, mert ők minden bizonnyal most is odateszik magukat ellenünk. Bár ezt a tv-ben is hallanák, ha vollygyuri engedi a vendég tábor elé tenni az m1 zajmikrofonjait.

Ezt nem is boncolgatnám tovább, talán átjött, amit mondani szerettem volna, viszont van egy téma, ami nem hagy nyugodni, erről írnék még pár szót. Ez pedig az érdektelenség az egyéb sportágakkal szemben. Talán az eddigi bejelentkezéseimből kiderült, én személy szerint járok kézire, hokira, most már vízilabdára is, viszont ez nagyon sok szurkolótársról nem mondható el.

Történt például az MTK elleni szerdai kézimeccsen, ahol az előre megrendelt BL jegyeket ugyanabban a pénztárban kellett megvenni, ahol az aznapi bajnokira is tikettet lehetett váltani. És mi történt? A sorban állók fele megvette a BL jegyét és hazament, nem maradt ott a fél óra múlva kezdődő összecsapásra. Ez egyszerűen nem fér a fejembe: ha a BL érdekli (tuti ott is nyerünk a Metz és a Thüringer ellen is, ahogy az MTK elleni is tettük azt hét közben, tehát elvileg ezzel nem magyarázható), akkor hogy a viharba marad közömbös a csapat iránt egy bajnokin. Ugyanazok a lelkes játékosok, ugyanazok a csajok, akik minden meccs után kijönnek szurkolókhoz és megköszönik a buzdítást. Ők még igazi fradisták, nem zsoldosok.

Emellett a buszhálózat meccset szervez Podgoricába, ami igazán parázs találkozónak ígérkezik, de tisztelet a kivételnek, BL-en kívül az oda elutazó szurkolók sem jönnek ki egy büdös bajnokira sem, talán a Győr elleni rangadót leszámítva.

Pedig dübörög a holtszezon, sokkal intenzívebben, mint a történelemben valaha, van egy jó csapatunk, ami valamilyen szinten érdekli őket is, ha leutaznak Montenegróba, mindenki ki van éhezve a szurkolásra. Miért nem lehet összeállni más sportágak rendezvényein is? Remélem, hogy ez változik majd valamelyest, mert arra még várhatunk, amíg újra a focimeccseken szurkolhassunk együtt.    

Amerikában jártam

2014-es visszatekintés

 

 

2014.10.17. 05:31 magyar idő szerint, amikor megkezdem az élménybeszámolóm írását egy török légitársaság Houstonból Budapestre tartó járatén a fedélzeti számítógép szerint éppen valahol New York felett. Ez ugyanúgy a sors fintora, mint ahogyan az is, hogy a gép online TV-jén épp egy indokolatlanul erősre kevert vodka-szóda társaságában a TNF meccset követhettem, ahol a Jets „szokásos” vereségét szenvedte el a Patriotstól. Ezt azért írom a sors rovására, mert párnappal ezelőtt még az említett városban töltöttem el egy hetet és éppen az említett csapatnak a meccsére látogattam ki.

Történ ugyanis, hogy Öcsémmel és egy cimborámmal 3 hetet tölthettünk a Houstonban élő barátunknál, aki vendégül látott minket és ezzel személy szerint nekem egy gyerekkori álmom beteljesülésére adott lehetőséget: sikerült kijutnom az USA-ba és testközelből, mi több, a pálya széléről élőben láthattam olyan meccseket, amikre mindig is vágytam és cirka 20 éve a német DSF 2 perces összefoglalóit vadászva, izgatott 12 éves kis tökösként soha nem gondoltam volna, hogy ez összejöhet. Szerettem volna ebbe a 3 hétbe minél több meccset belesűríteni, melynek „csupán” földrajzi és anyagi akadályai lehettek. Már a schedule kihirdetését is sokkal nagyobb izgalommal vártam, mint azelőtt bármikor és emlékeim szerint másnap már meg is próbáltam összerakni az útitervet, ami persze a nyár folyamán számtalanszor változott, de ezt most nem is taglalnám, vágjunk a közepébe!

Az első meccsre egészen egy hetet kellett várnunk, ami persze sok utazással és fantasztikus élményekkel  tarkított volt, de hogy addig se maradjunk teljesen sport nélkül, megnéztünk pár texasi stadiont. Láttuk a Rice Owls egyetemi csapat pályáját, mely 2 perc autózásra van a barátunk lakásától, majd következett a Texans stadion. Egészen meghökkentő látvány volt mindkettő egyrészt a méreteik miatt, másrészt elképzelve azt, hogy az itt élő emberek ilyen helyekre járhatnak hétről hétre minőségi sportot nézni. Irigylésre méltó, tényleg. Amellett se menjünk el, hogy a városban nem tudsz úgy megtenni egy sarkot, hogy J.J. Watt ne reklámozna neked egy autókereskedést vagy éppen konzerves babot vagy akármit. Őrület, hogy mindenki odavan a csapatért, el tudom képzelni, mekkora volt a boldogság, amikor Houstonnak 2002-ben újra NFL csapata lett az Oilers vagy 30 évvel azelőtti Tennessee-be költözése után. Valószínűleg ezen ínséges időknek és a hagyományoknak köszönhető, hogy ennél nagyobb népszerűségnek már csak az egyetemi foci örvend az államban. Mindenkinek van egy csapata, akiért a végsőkig szorít, ha esetleg még arra az egyetemre is jártak, úgy cipelik fanatizmusukat egy életen keresztül, akár egy keresztet és hajlandóak kezüket tűzbe tenni a csapatukért. Szinte nem látni olyan GMC, Chevy vagy Ford Truckot, amin gazdája ne hírdetné büszkén egy rendszámkereten vagy egy óriási matricán hovatartozását. A leghíresebb helyi csapatok a Texas A&M Aggies és a Texas Longhorns, de sajnos ők nem játszottak meccset akkor, amikor nekünk alkalmas lett volna a sok utazás miatt, de egyáltalán nem bánom, hogy a népszerűségi sorrendben következő, University of Houston Cougars meccsére esett a választásunk.

hou2.jpg

hou.jpg

A Pumák a Central Florida Knights csapatát fogadták.A stadion méretein már nem lepődtünk meg – látva a fent említett kettőt, viszont kissé bátortalanul vetettük bele magunkat a piros tömegbe, ugyanis nem tudtuk, hogy mire számítsunk egy egyetemi meccsen, mivel ezt a sorozatot nem követjük nyomon olyannyira, mint tesszük azt az NFL esetében. Csütörtök estére esett a meccs, biztos ennek volt köszönhető, hogy nem fogyott el az összes jegy és „csak” 15 ezret adtak el a szervezők, de a parkolóban így is óriási tailgate partyt rittyentettek a helyi szurkolók. Tapintani lehetett a hagyományokat és az elkötelezettséget. Tele volt a hely fiatalokkal, akik nyilván most is ott tanulnak, idősebbekkel és egészen öregekkel is, akiknek fiaik/lányaik most éppen az egyetem csapataiban játszanak, de találkoztunk olyanokkal is, akik ide jártak, itt fociztak és azóta is ez a szokásos találkozóhelyük, mindig kint vannak a meccseken.

Mielőtt megkerestük volna a helyünket, az ajándékbolt felkutatásába kezdtünk, hogy gyorsan mi is pirosba öltözhessünk, hogy ne lógjunk ki annyira a tömegből, de mielőtt megtaláltuk volna, egy szerencsekerék előtt kígyózó hosszú sorba botlottunk, gondoltuk, miért ne próbáljunk mi is szerencsét, ráadásul nagy örömünkre pólót is lehetett nyerni a pörgetéssel, amit a shopban amúgy is be akartunk szerezni. Öcsém el is határozta, hogy nyerni fog egyet, én csak reméltem, és úgy látszik, sok múlik a hozzáálláson, mivel ő elsőre kipörgette, nekem pedig csak egy „szaros” táskát sikerült összekukáznom. Én kissé csalódottan indultam fel a lelátóra, míg Tesóm büszkén feszített a nyereményben, de a csalódottság hamar feledésbe merült, amint felmentünk és meghallottuk a rezesek lenyűgöző játékát – aktuális slágereket nyomtak megállás nélkül –, majd a himnuszt, ami még a TV előtt is libabőrt tud produkálni nálam. Meccs előtt még gyorsan megindultam sörért és rendkívül jól esett, hogy mindenhol elkérik a személyimet J. Gondoltam, ha már lefáradtam, beállok, pörgetek még egyet és megnyerem én is azt a hőn áhított pólót…persze üres mezőt pörgettem, de a hostess lány kedves volt, megsajnálta a nyomoromat és mindhárom ajándékból adott nekem egyet, így pólót is kaptam végre.

A meccs kicsit unalmasan alakult, egyik csapat támadójátéka sem volt túlságosan meggyőző és végig lépéselőnyben volt a Knights, de a haza rúgójátékos, Bullard végig meccsben tartotta a csapatot, a 4. negyedben bevert egy 49 és egy 51 yardos mezőnygólt is és az sem volt rossz lépés, hogy irányítót cseréltek a meccs fele környékén és az addig egy 36 yardos elkapást (!) produkáló Ward Jr. vette át az irányítást és a passzjátékról a futásra tevődött át a hangsúly, egészen emlékeztetett a srác a fiatal Vickre. A meccs végén aztán 17-12-es vendég vezetésnél a Houston támadott, óriási szurkolás kerekedett, mi is kivettünk részünket, úgy ordítottunk és ugráltunk az utolsó 2 negyedben, mintha itthon lennénk Fradi meccsen (amikor még szurkolni jártak ki az emberek). Pár másodperc volt már csak vissza, utolsó esély, Ward Jr. megindult, 19 yardot futott és kb. 3 centivel az end zone előtt, mielőtt leérhetett volna a térde, kiütötték a kezéből a labdát, fumble, a UCF szedte össze a labdát saját 0-ján, touchback. Dráma. Nem akartuk elhinni, hogy ez történt velünk, miután óriási Cougars rajongók lettünk 2 negyed alatt J. De a stadionból kifelé minden helyi jókedvű volt, higgadtan beszélgettek a meccsről, csak mi bosszankodtunk jó magyar virtus szerint az elveszített meccs és a sport igazságtalanságai miatt… Azóta is követem a csapatot a közösségi oldalon, nagy kedvencem lett az egyik linebacker, az 50-essel játszó Oliphant, akit még a meccs előtt a műsorfüzetben kinéztem magamnak azt hiszem érthető módon a neve miatt J, de akkor még nem sejtettem, hogy ő az egyik legjobb védő a csapatban, 10 tackle-lel meg is nyerte a házi versenyt a meccsen.

Másnap hajnalban New Orleansba indultunk, hogy egy hosszú hétvégét töltsünk a jazz fővárosában és hogy az őrült város – a méltán hírhedt Bourbon Street őrültebb, mint hittem – felfedezését egy jó kis Saints – Buccaneers meccsel koronázzuk meg vasárnap délben. Meglehetősen másnaposan ébredtünk, a hotelben leküzdöttünk egy-egy pohár narancslét és Saints logó mintájú gofrit. Ebben a városban mindenhol ezzel a jellel találkozik az ember, ok, tudom, ez a Fleur-de-lys és a francia kulturális kapcsolaton alapul és csak emiatt lett a Saints jele is, de a foci iránti megszállottság a városban elvitathatatlan. Reggeli után a Superdome felé vettük az irányt, gondoltuk visszafogottan a dómba ballagó emberekkel találkozunk majd a szombat éjszakai bourbon streeti őrület után és főként a vasárnapi korai meccsidőpont miatt, de épp ennek az ellenkezője történt. Óriási feketébe öltözött embersereg rohamozta a stadiont, mindenki öntötte magába a sört, óriási kamionokról óriási hangfalak üvöltöttek, a nagyszínpadon épp nagymamák vs. cheerleaderek táncpárbaj zajlott… szóval fesztivál volt. Őrület, de tényleg. Így tehát mi is akklimatizálódtunk, majd bevettük a gyógysört – majd a meccs alatt még párat - és elkezdtük körbejárni a csarnokot. Fantasztikusak voltak améretek itt is az alakja pedig egészen megdöbbentő. Aztán amikor bementünk, akkor szembesültünk csak igazán a csodával, nem hittem, hogy egy fedett helyen tényleg elférhet 72 ezer szurkoló…na és ami később jött: a hangulat. Elképesztő volt, minden 3rd down alkalmával mindenki azonnal felpattant és torkaszakadtából üvöltött, a fennmaradó időben pedig csak nagyon kevésszer fordult elő, hogy nem zengett a „Let’s go Sainst!” . Viszonylag fent ültünk, az gólvonal mögött, ahol óriási fémből készült szellőzők voltak felszerelve alig pár sorral felettünk, amit a mellette a meccset végigálló Graham-mezes kemény srácok végig ütöttek, ezzel még pokolibb hangulatot csinálva és egyben nyomatékosítva a hazai pálya előnyét. Király volt.

no.jpg

Meccs előtt sima NO győzelmet vártam és a meccs így is indult, viszonylag egyhangúan,el is húztak 13-0-ra. Ekkor eldöntöttük, hogy egy picit szurkolunk a Bucsnak, hogy egy kicsit szorosabb és izgalmasabb meccset láthassunk és ne fulladjon unalomba az egész, persze ettől még Saints győzelemmel a végén. Ahogy kívántuk, a kicsit uncsi félidő végén 13-10-re zárkózott a vendég együttes. Mi és a csapatok is készen álltunk a második félidőre, ami igencsak fergetegesre és kiegyenlítettre sikeredett: meglepetésre gyorsan átvette a vezetést a Tampa, de a hazai csapat mindig próbált zárkózni. Lüktetett tehát a játék, sok pont, de a vége volt a legbrutálabb. Gyorsan a 4. negyed elején TD-t ért el Herron, ezzel már 31-20-ra vezettek a vendégek, de ezután összekapta magát a Saints és Pierre Thomas 27 yardos futásával szépített, de sajnos a 2 pontos extra kísérlet meghiúsult. Következett az igazi dráma: a Bucs egy fantasztkus Morestead (csak érdekesség képpen: a kint élő barátom kolleganőjének az unokaöccse J) punt után nagyon közel a saját end zonejához próbált támadást indítani, de a közönség belehajszolta a csapatát egy safetybe. Bátran állítom, hogy „nekünk” köszönhetik az egészet, amilyen extázis az akciót megelőzte, az szinte leírhatatlan. Szóval Gallette levitte Glennont, ahogy kell! Már csak 3 közte…és állítom, a dómban mindenki tutira vette, hogy meglesz. Shayne Graham be is vágta 44-ről, jöhetett a hosszabbítás. Még nincs vége: kiráááály! Reggelig elnéznénk. A hosszabbítást aztán egy szép Robinson futással behúzta a Saints, mi meg egy óriási meccset láthattunk és izgulhattunk végig. Életre szóló élmény volt.

Csak a fanatizmusról még egy szót ejtenék: köztudott, hogy an NFL meccseken megférnek egymás mellett különböző csapatok szurkolói is, ezzel nincs is baj, de magam sem értettem, hogyan keveredett egy  NO-TB meccsre egy Falcons mezes (szintén NFC South csoportrivális – biztos mindkét csapat ellen szurkolt…?!) kutyaütő. Ezt a meccs után a vonuló tömegben egy szolgálatban lévő rendőr, akinek alkarján egy Saints logó díszelgett, ki is szúrta és keservesen elkezdte kiosztani: „Ember, te a Falconsnak szurkolsz? Te tuti megőrültél. Te 100%, hogy bolond vagy”…és egyéb cifra mondatokkal ordította le, mindenki megelégedésére.

Hazautazásunkat hatalmas meccs utáni dugók a belvárosban és balesetek az autópályán nehezítették, de kb. 8 óra alatt hazavánszorogtunk Houstonba, ahol kipihentük az előző hétvégét és rápihentünk new yorki kirándulásunkra, ahol a Jets – Broncos meccs mellett egy Islanders – Hurricanes NHL és egy Knicks – Raptors előszezonbeli NBA meccs várt ránk. A Jets meccs előtt szintén meg mertünk volna esküdni a meccs végkimenetelére, miszerint tuti Broncos győzelemmel zárul majd, alapozva ezt a feltételezésünket a NYJ idei „kiváló” formájára és a meccset megelőző napok híreire. Minden nap úgy ébredtünk, hogy vadásztuk, mit nyilatkozik Ryan, hajlandó volt-e már behódolni a köz akaratának és végre Vick fog-e kezdeni Geno Smith helyett vasárnap. Sajnos minden híradót úgy kapcsoltunk ki, hogy „b@szódj meg, te hülye, ez lenne talán az egyetlen kis szalmaszálad a bombaerős Denver ellen”. Gondolom ebből is kiderül, kedvelem Vicket, Öcsém pedig egyenesen rajong érte. Így hát bíztunk még a csodában, hogy a 7-es mez helyett vmi csoda folytán majd az 1-es fut ki a MetLife-ban vagy legalább nagyobb égésnél majd becserélik. Ebben a szellemben indultunk meg minden városnézéssel töltött gyönyörű nap után a küldönboző sport boltokba, hogy majd mi jól megvesszük a Vick pólónkat vagy mezünket. Sehol nem jártunk sikerrel, utolsó előtti esélyünk a Jets bolt volt Manhattanben, ami meccs előtti napon zárva volt (ez is sokat elárul az idei szereplésről), az utolsó pedig a meccs előtt a stadionban lévő shop, viszont kedvencünk mezét itt sem árusították nagy csalódásunkra. Pár helyen meg is kérdeztük, hogy mi lehet ennek az oka, és ezzel szemben miért roskadoznak a polcok a Smith mezek alatt.

nyj_2.jpg

Senki nem tudott magyarázatot, azt viszont sok eladó tanácsolta (magunktól sem voltunk persze ilyen betegek), hogy Geno mezt ne vegyetek, ő egy rakás f*s és úgyis elmegy innen, már gyártják is a -70%-os címkéket a mezeire. Így hát jobb híján mindketten vettünk egy #21 Chris Johnson pólót, bár ez is inkább a pár évvel ezelőtti Titansben mutatott teljesítménynek szólt, mint a mostaninak.A meccsről nem is beszélnék sokat, ha Talib a legvégén nem szerez 6 picket, még úgy is tűnhetett volna az eredmény, hogy szoros meccs volt, de ez nem igaz (na jó, annyira nem fulladt unalomba, mint tavaly a londoni Jaguars - 49ers, 42-10, ami nem volt egy túl jó választás NFL-szüzességem elvesztésére az izgalmak szempontjából). A Broncos esélyt sem adott, Manning papát viszont láthattuk élőben játszani. Nem ez volt karrierje legnagyobb meccse, mivel meg sem kellett izzadnia, azt hiszem, de látni őt dobálni, leírhatatlan érzés volt és minden bizonnyal sokáig büszkén mesélhetem még ezt. Legenda.

nyj.jpg

Szóval az utolsó negyedben már szinte csak narancssárga mezesek voltak a lelátón, na meg a 2 magyar „kriszdzsonzon”, na de mi nem láthatunk minden nap ilyet J. Naná, hogy maradunk az utolsó másodpercig. Este a városban narancssárgába öltözött az összes bár Manhattanben, ugyan a meccsen is sok vendégszurkoló volt, de nem értem, honnan jött elő ennyi belőlük este. Ezzel szemben a hazaiak elkullogtak, ezeken a helyeken is csak mi nyomtuk zöldben.

Számomra mesébe illő volt ez a 3 hét, ezúton is szeretném megköszönni Davis barátomnak, nélküle nem jöhetett volna össze a 12 éves Lacika álma. Életre szóló élmény volt és remélem, ezután nem kell 20 évet álmodozni arról, hogy újra kijutok és hasonló élményekben lehet részem. 

Az egyformaság kora

Örökrangadó helyett vikingek

2014 augusztusa előtt igazán komoly dolognak kellett történnie ahhoz, hogy ne legyek ott a Fradi soron következő meccsén, beszéljünk akár hazai vagy idegenbeli találkozóról. Ilyen esemény lehetett mondjuk egy közeli barát esküvője, oda azért csak szívesen megy el az ember, még ha nem is érti, hogyan lehet úgy időzíteni egy lagzit, hogy belecsússzon az embéegyes szezonkezdetbe. Tévén viszont ilyenkor is megnéztem, mint az történt 2013. augusztus 31.-én is Békéscsabán, hogy öcsémmel átszöktünk a lakodalomból a szemközti késdobálóba a melósok közé full puccban, hogy velük együtt sörözzünk és drukkoljunk akkor még rajongásig imádott csapatunknak, hogy verjék meg a méltán híres Kecskemétet. A násznép a 80. perc környékén aztán észrevette, hogy leléptünk és üzentek, hogy illene visszamenni, mert hamarosan át kellene adnunk az ifjú párnak a nászajándékot, szerencsére Diallo (úristen, kik játszottak a Fradiban és még őket is vissza kell sírnunk ezekben a megpróbáltatásokkal teli időkben) már a 3. percben eldöntötte a meccset, mi meg megalapoztuk a hangulatot az este további részéra fejenként 4 Borsodival.

Aztán jött ugye az új stadion, vele együtt a meccsekről való távolmaradás a B-közép részéről, de így sem múlhatott el úgy meccs, hogy tévében ne néztem volna. Az utóbbi időben pedig azt kellett észrevennem, hogy már azt sem tudjuk biztosan a barátokkal, hogy ki a soron következő ellenfelünk, előfordult az a csúfság is, hogy inkább elmentem vidékre és más meccset választottam helyette, annyira nem érdekelt, sőt annyira mérhetetlen dühvel néztem a meccseinket, hogy még a góloknak sem tudtam örülni. Ez már a vég kezdete volt mindenképpen és odáig csúcsosodott, hogy már csak az eredményt követtem egy embékettes meccsen ülve, mert ott még működik az, hogy vénaszkennelés, véradás, stb nélkül odasétálok a klasszik pénztárhoz és Ibi nénitől megveszem a jegyemet, a büfében a sörömet és élvezem az old school lelátókat és a focit. Üzlettel ugyanis eleget találkozom munkám során, meccsre nem amiatt szeretnék járni. Az utóbbi időben a helyzet tovább tudott fokozódni, mindig van lejjebb – ezt soha nem hittem volna és még leírni is csak félve merem – de nem érdekelnek a Fradi meccsei, nem a meccsek időpontja diktálja a hétvégi programomat és már az sem zavar, ha nem frissítem percenként az eredmények.com-ot, hanem csak a meccs után pár órával tudom meg, hogy mit játszottunk. És akkor is rezignáltan fogadom, ha például az örökrangadón sorozatban nem tudom hányadik meccsünkön nem tudtunk nyerni a harmatgyenge MTK ellen a média által egekig magasztalt, méltán bajnokesélyes, bombaerős zsoldos hadseregünkkel. Itt tartok ma. Szégyen. Köszönöm a vezetőségnek. Lehet, hogy éveket kell még várni, hogy újra a lelátón legyünk, de soha nem alkuszunk meg, a fradista nem olyan, vezetőségek jönnek-mennek, mi akkor is fradisták leszünk, még ha a mostani állapotokkal ezt meg is próbálják kiölni belőlünk.

Szóval így történhetett, hogy a hétvégi örökrangadót nem is mérlegelve, megengedjek magamnak az egész éves hajtás után egy kis skandináv lazítást, természetesen meccsekkel megspékelve. Utunk először Malmöbe, aztán Koppenhágába vezetett és az időpontválasztás sem volt véletlen, így a helyszínen tudtunk szurkolni a  magyar női kézcsapatnak Dánia ellen (Erről egy másik írásban bővebben szólok még, tervezek foglalkozni a női sportok lélektanával, mert aki magyar és szereti a kézilabdát, az tudja, hogy a női kézi egy akkora lutri, hogy arra aztán senki se fogadjon mixen, ha nyerni akar – ugye, Tesóm? Egyszerűen megfejthetetlen a rapszodikussága. Voltam azóta egy PEAC-PINKK pécsi Eurocup kosár rangadón is, további élményeket gyűjtve a témában). Másrészt mikor menjen az ember Skandináviába, ha nem decemberben?! Úgyis rühellem a meleget, ez így volt autentikus és imádtam mind a 4 napot, amit kint töltöttünk. A magyar-dánt követő napot is Malmöben töltöttük, a lányok pihenőnapon voltak, de sport nélkül nem maradhatott az este, elmentünk tehát Malmö Redhawks – HV 71 jégkorongmeccsre, hogy az európai topligák újabb állomását pipáljam ki Németország és Csehország után. Nem csalódtam, sőt, ha lehet még magasabb sebességi fokozatban adták elő a művészetet a korábbi NHL játékosokkal alaposan megtűzdelt csapatok. Sok korcsolyázás, hatalmas ütközések, palánkra lökések, 4 gól. Igazán élveztem és a Malmö Arena atmoszférája is kiváló volt. A nézőtéren felfedeztem magyar mezes arcokat is, akik tegnap még mellettünk szurkoltak a csajoknak. Úgy látszik, nem csak mi gondoltuk úgy, hogy sportból nem elég és igazán kár lenne kihagyni egy ilyen hokicsemegét, ahol 2 rájátszásra pályázó svéd csapat csap össze.

img_20161207_213102.jpg

img_20161207_221624.jpg

img_20161208_190035.jpg


Másnap Koppenhágába utaztunk, ahol természetesen egy focimeccset is programra kellett tűzni, az egyik külvárosi csapat, a Lyngby (Lümbü :D) fogadta a Silkeborg csapatát. A belépő ingyenes volt, ugyanis a csapat így akarta megköszönni a szurkolóknak az egész éves bíztatást és kifejezni az összetartozást – hahó hazai klubvezetők.

A szurkolókról alkotott képemet jellemezhetném az utcán felém hömpölygő tömeg bemutatásával is: a skandinávok köztudottan jól élnek, olyan homogén masszát alkotnak, ahol mindenki egyforma és ez nem is zavarja őket; finoman lázadnak ugyan, de ez egy közép-európai számára lepkefing, ők máshogy szocializálódtak, nem a rendszer ellen kell lázadniuk (soha nem is kellett), hanem csak úgy divatból. Azt gondolom az Y és a Z generáció megunta, hogy egységesek legyenek, emiatt jöttek a tetkók, piercingek, stb. de valahogy mégis megmaradt az az egységes kép, mert ha mindenki ugyanúgy lázad, az megint egy masszát szül, csak enyhén extrémebbet. Ördögi kör. A lányok kb zsákruhát hordanak és hajléktalannak öltöznek (gondosan válogatják meg a méregdrága cuccokból a legocsmányabbakat), a srácok kivétel nélkül mind dokkmunkás-hipszterek (olyanokat képzeljetek el, mint Agger vagy Kjaer egy szakadt, mocskos New Balance-szal a lábukon és egy koton-spakával a loncsos hajukon), a tetkó és az ékszerek mindkét nemnél alap kellékek. Az idősebbek pedig a konformista, ízléses megjelenéssel alkotják velük együtt a nagy egységet, a nagy egyformaságot. A lelátó tehát ugyanez, az idősebben ülnek, tapsolni is csak ritkán tapsolnak, hidegvérrel figyelik a meccset, eszik a kolbászt, tolják a dohányt a fogínyük mellé. A fiatalabb generáció pedig alkotja az ultrák táborát.

A meccs is pont ilyen volt, a csapatok rendesen bekezdtek, az iram is jó volt, 1-1 gól is született, aztán a második félidőre a ők is az egyformaságot választották, senki nem kockáztatott, egyforma maradt a 2 szám az eredményjelzőn a csapatok neve alatt is (és sajnos a félidő egyformán rossz volt, mint egy magyar bajnoki).

Az ultrákat viszont kiemelném, ők végig szurkoltak, sőt a második félidőben csak egy rigmust nyomtak végig, de az hatalmas volt: a dobos eszeveszetten jó volt, biztos valami dán rock zenekarban játszik, mert olyan ütemet vert, mintha az egész tábor egy viking hajón evezett volna a dallamra, a többi tag pedig viking csatakiáltásokkal kísérte végig artikulálatlan férfiassággal (a címerükben is egy viking van). Nagyon bejött.

Ennyit a szerethető egyformaságról, ha választanom kéne, hogy Európán belül hol élnék (persze ez csak utópia, nem költöznék el soha Magyarországról) mindenképpen Skandináviára szavaznék (a szervezettségük ellenére mégsem olyan halál unalmasak és sterilek, mint a németek).

img_20161210_155942.jpg

img_20161210_163752.jpg

Magyarország, a stadion-nagyhatalom

Ki kérte?

Múlt héten Bonnban voltam, ahol még egy lengőteke meccset sem rendeztek sajnos, így a várnom kellett a következő eseményre hétvégéig. Szombaton aztán volt szerencsém (?!) a helyszínen megnézni a forduló záró mérkőzését, ahol a hazai Debrecen fogadta a Videotont - a fidesz stadionépítési megalomániájának keleti bástyájában – a Nagyerdei Stadionban. Minden meccs 3-kor kezdődött, csak ez 6-kor, mivel ez volt a hétvége kiemelt rangadója. Kiemelten fos volt, ahogy vártam is , szóval ha ez alapján választott az mlsz, akkor csak gratulálni tudok ismételten, telitalálat volt. Ok, nyilván nem, az utóbbi évek 2 legerősebb csapata csapott össze egymással, a játékoskeretük alapján azt gondolom idén is a top 3-ban van mindkét együttes, egye fene…rangadó.

kittis_3.png

A hivatalos 1814-es (!) nézőszám csak a 20.perc környékén tudott összejönni, mivel nem mindenki ment/jutott be a stadionba a kezdő sípszóra, ami 2 okra vezethető vissza:

  1. A kiszolgáló személyzet (értsd: jegyárus néni) 1 főből állt és ezzel a létszámmal nem bírta időben kiszolgálni az érkező „tömeget” tikettel, így nem jutottak be a hazai ultrák, csak a 15. perc környékén. Rendőrből, biztonsági őrből természetesen minden ultrára jutott minimum egy, így legalább nem féltek szegények, vigyáztak rájuk rendesen.
  2. Kedves mlsz, hát nem lehetett volna 18.30-ra rakni a kezdést?! Kornkurálni akarunk a barsza-reálmadriddal? Kérem szépen… majdnem sikerült. Nagy megdöbbenésemre a szurkolói bolt mellett egy óriás mozivásznas szobában, plüss fotelekben a spanyol rangadót adták a sport1-en és az emberek csak úgy tobzódtak, de ezt meg is értem, hiszen a kedvenc csapatuk játszik Katalóniában (viszkáelbárszá, hálámádrid – anyád!), a Loki csak a második lehet náluk a sorban, kint amúgy is zimankó van, még az ember lehelete is látszik a -1 fokban, a szék még a párnán keresztül is hűti az ember fenekét, a sör sem csúszik, a szotyizáskor fázik az ember keze... NEM, nem értem meg! Maradjanak akkor otthon, nézzék azt a rohadt biszembaszomot, utána még időben át tudnak kapcsolni a magyar kezdésre.

És igen, ez komolyan felmerült bennem, ahogy beléptem a stadionba (sőt végig ez volt az érzésem): mi értelme kijönni, hogy a helyszínen nézze meg az ember a meccset? Síri csend volt, amíg meg nem érkeztek az ultrák, utána is nyomasztóan vérszegény szurkolás hallatszott mindkét oldalról, az oldallelátók pedig továbbra is csendbe burkolóztak. Fehérvárról jöhettek vagy 50-en, respekt nekik tényleg, aki még utazik is e miatt a szar magyar foci miatt (jaj, bár én is utazhatnék szurkolni), de sajnos egyik tábor sem tudta megtölteni hanggal, uram bocsá’ hangulattal azt a nyamvadt 20 ezres stadiont. (ja, és nem hazudtam az elején, a meccs tényleg kínszenvedés volt, a sok technikai hiba miatt én kérnék most elnézést a játékosok helyett, sírt a labda, no de ezt is megérthetjük, kinek van kedve -1 fokban futkorászni – még milliókért sem, hülye vagy?!)

Azonban inkább vissza a stadionokhoz. A másik érzés ami elfogott és fogott el eddig is minden alkalommal, amikor egy ilyen „építészeti csodába”, „kincsesdobozba” és még sorolhatnám a jelzőket beléptem: aki volt már külföldön nagy arénákban, első alkalommal ledöbben, hogy fúúú de nagy, hogy fúúú de milyen lehet itt az atmoszféra, alig várod a meccset, a szurkolást, az óriási hangulatot. Aki viszont itthon is volt már a csodálatos pénztemetőkben egészen máshogy gondolja: fúúú de nagy, fúúú de mennyi pénzt beleölhettek, de hogy lesz itt hangulat és különben is minek kellett ezt felhúzni? Egyáltalán el szabad köpködni a szotyihéjakat a hipermodern sorokban, vagy popkornozni és kesudiózni ér csak?

A barátaimmal a Nagykörúton volt egy törzshelyünk, ahova hetente jártunk sörözni, meccset nézni, dumálni, ám a nyáron egyszer csak bezárt, hogy felújítják (pont az az érzés fogott el, mint amikor az Albert Stadiont, a szentélyt búcsúztattuk, hogy elkezdjék építeni a groupama arénát, és mennyire igazam lett.) Pár hónappal később alig vártuk, hogy újra kinyisson a mi kis késdobálónk, ahol 300 forintért ihatja az ember a jó Arany Ászokat és hangos kocsmazajban válthatja meg a világot. Amikor beléptünk már rossz előérzetünk volt a trendi, hipszter berendezést látva, aztán még rosszabb lett, amikor kicsapolták a 600 forintos amerikai komlós Drehert (bazz) és végképp beigazolódott, amikor huszadjára játszották le justin bieber valamelyik kiválóságát a zenecsatornán. Szóval jó, jó, fasza, szép lett, de ki kérte??? Ugyanezt érzem a stadionok esetében is. Jók, szépek, de ki kérte, hogy építsenek nekünk és főleg ennyit ebben a parányi országban? Ki gondolja azt, hogy többen fognak majd kijárni a meccsekre csak az új stadionok miatt a bicskanyitogató színvonal mellett? Ki volt az a még nagyobb okos, aki azt találta ki, hogy majd javul a színvonal, ha új stadionjaink lesznek? Hol van ebben az összefüggés? Tegyük fel, hogy nyílik egy új pláza a városunkban, nagy újdonság, nagy csinnadrattával még talán viktor király is lejön a megnyitóra. A hír hallatán sokan elmennek megnézni az új létesítményt, talán az első hetekben még a 17 éves kutyasérós srácok is gyakrabban viszik el a barátnőiket a padon csókolózni, mert új a környezet, de pár hónap múlva már csak az megy el, akinek dolga van ott. Mondjuk ruhát szeretne venni, beül a moziba, stb. Ugyanez a helyzet a stadionokkal is csak pepitában, csak azt, hogy „dolga van”, helyettesítsük be arra, hogy „az élete a csapat”. A többi divatszurkoló szépen lassan elmaradozik, elmúlik az újdonság varázsa. A Fradinál, a legutóbbi stadionnyertes MTK-nál még ingyenjegyekkel kozmetikázzák a nézőszámokat, becsábítanak néhány iskoláscsoportot arcfestésre, de ez akkor is ki fog fulladni, erre a gyenge játékra stadion ide, stadion oda, nem lesz kíváncsi senki, aki meg ilyen perverz mint én és néhány hasonlóan szocializálódott társam, kíváncsi lenne, az ilyen olyan kártyákkal, szkennerekkel, intézkedésekkel, diktatúrával távol van tartva a stadionoktól.

Visszasírom az Albertet, a nagykanizsai betonlelátókat, az egerszegi vendégszektort, ahol számomra ez az egész életérzés kezdődött, imádom a Fáy utcai gazokkal benőtt lépcsőket, szeretek Kispestre menni a betonteknőbe, gyönyörűek a kipofozott, egy oldallelátós kis vidéki pályák is (inkább mentem volna a hétvégén Kisvárda-Balmazújvárosra). És azt gondolom, aki a szurkolás és a játék miatt megy ki, az ennyivel be is éri, nem kell több. Ja de, legyen sör!    

otthonunk_e_szentely.jpg

Íme 2 kis grafikon, ami talán szemlélteti, hogy hol járunk most, mennyire kihasználtak az újonnan épült stadionjaink (2014). Az első a megkozmetikázott nézőszámokat mutatja 2016-ban (éljen a párt, éljen a sajtószabadság, de most csak ezekkel az adatokkal tudok számolni és mégy így is siralmas), a második pedig a befogadóképességhez viszonyított kihasználtságot százalékban. 10 perc alatt össze lehet dobni, szóval ha venné valaki a fáradtságot és „ott fönt” is összedobná, talán rájönne, hogy elég lett volna nekünk egy vadiúj Népstadion, ahol játszhat a válogatott, a többi helyszínen pedig kicsit kifesteni, talán a székeket lecserélni, az elhasználódott vízvezetékeket kicserélni, hogy az a szegény amúgy igénytelen ultra ne álljon bokáig húgyban és a régi falak között élvezhesse imádata tárgyát, ahol a gyepbe, a betonba beleivódott az a hagyomány és tradíció, aminek az alapjait azok a játékosok és vezetők tették le, akiket am már sajnos csak visszasírunk.

Jó, mondhatja az ellentábor, hogy így nem lenne szkájbox, ahol üzleti tárgyalásokat lehet tartani a meccsek alatt, esetleg hosstesseket elcsábítani egy-két csík vízszintes kólára, majd fujatásra, pacsizni a market zrt.-vel és a politikusokkal, hogy a pénzek jól cirkulálódjanak – ez is egy nézőpont…

   

A nézőszámok alakulása a 2014-ben épített stadionokban (2016)

 

A 2014-ben épített stadionok kihasználtsága (2016)

 

Az első ábrán jól látszik, hogy milyen kevesen kíváncsiak a meccsekre és az is, hogy a Fradi kozmetikázik legjobban. A másodikban elsőre szembetűnő, hogy 2016-ban még sehol nem sikerült elérni a teltházat (korábban is csak gálameccseken), az 5 stadionban a félház is mindössze 9-szer jött össze egy év alatt.

 

 

A gépezet azonban nem áll le, a 2014-es dömping után jön 2017, kapaszkodjatok: a Népstadiont már ledózerolták (sohasem gondoltam, hogy még az ott játszott fradimeccseket is vissza fogom sírni), hamarosan búcsút mondhatunk a fővárosban a Vasas és Honvéd stadionnak is, vidéken jön a Gyirmót, Mezőkövesd, Haladás, Diósgyőr, Videoton stadion és ez még csak az embéegy volt.

Fogom a fejem, de tényleg, ezt ki kérte???

És igen, igazat kell adnom a „károgó kisnyugdíjasoknak”, inkább költenénk kórházakra meg iskolákra.

 

szar_minden.jpg

Legközelebb a svédországi női kézi EB-ről és egy dán foci bajnokiról jön a skandináv beszámoló. Olvassatok akkor is!

(Business)trip Köln

„Laci, mit csinálsz 21.-23.-ig? Ki kellene utazni Kölnbe tárgyalni projektek ügyében a németekkel” – miután válaszoltam a főnökömnek, hogy részemről rendben, ültem is vissza az asztalomhoz és pattintottam fel a netet, hogy megnézzem, éppen melyik sportágban rendeznek valamilyen meccset a kint tartózkodásom alatt. Kedd este: Kölner Haie – Krefeld Penguine, király, fasza, ez kell nekem, a jegyet már foglaltam is, semlegesként a hazai és a vendég szektor határára (ahogy szoktam, ha tehetem), hogy figyelhessem mindkét oldal szurkolását. Na de erről majd később, hiszen elég göröngyös út vezetett odáig, visszatekintve rohadt fárasztó volt, de megérte. [és nem mellékesen a tárgyalás is jól sikerült ;) ]

Hétfőn fél 5-kor keltem, hogy kimenjek a reptérre, akkor még nem sejtve, hogy 9-re már otthon is vagyok, mivel a gép késése miatt nem volt esélyem elérni a csatlakozásomat. A repjegy átfoglalása után másnap ugyanolyan korán indultam, 7.35-kor leszálltam Münchenben, hogy 15.00-ig várhassak a Kölni járatra. Fantasztikus volt, de legalább volt időm bőven, hogy regisztrálhassam magam a blog.hu-n és feltöltsem az előző bejegyzést. Hazafelé pedig zürichi (istenem, de jó is volt az az egy hét az A-csoportos hoki VB-n, még most is olyan érzés, mintha csak egy gyönyörű álom lett volna) átszállással jöttem, hasonló hosszú várakozással, mert ugye a változatosság gyönyörködtet.

Kifelé az úton Szuper Levi életrajzi könyvét olvastam, ráadásul pont annál a résznél tartottam, amikor leigazolta a Krefeld (ez volt az első külföldi csapata), a könyvet pedig pont egy héttel korábban kaptam meg, pedig már 2 éve próbáltam megszerezni a gyűjteményembe (ezúton is köszi ”NY”). A sors küldi az apró jeleket, na… Érdemes rájuk odafigyelni.

A könyvtől már teljesen átszellemültem, jó kis rákészülés volt az esti hokimeccsre. Előtte azonban még volt kis időm élvezni Köln belvárosát, a Dóm környékét, amit már megsuhintott a karácsony szele, engem pedig ezzel együtt az a 2 Kölsch (helyi felső érlelésű világos sör – nem tudom, miért vannak annyira nagyra vele, szerintem az Ászok is van ilyen jó), amivel lekísértem a currywurstomat a karácsonyi vásárban, hogy további hárommal folytassam immár a Lanxess Arénánál. Előzetesen nem néztem meg a csarnokot, de amikor a repülőről a landolás előtt kiszúrtam a félköríves „glória” miatt a Wembleyre erősen hajazó arénát (még friss ez az emlék is, nem egészen egy hónapja voltam ott NFL meccsen), sejtettem, hogy oda kell majd mennem nekem is este hokimeccset nézni.  Sör, kolbi itt is pipa, aztán beszereztem a kollekcióba a szokásos kitűzőt és mágnest, plusz nyertem egy Kölner Haie sálat is, de sál ide vagy oda, már tudtam, hogy azon az estén a pingvinekkel fogok szimpatizálni, már csak Szuper Levi és Sofi miatt is (na meg szegről-végről a Pittsburgh, Jagr és Lemieux miatt is). Így sikerült a győztes csapatot választani, na meg a szurkolással sem nyúltam mellé, kurvára tetszett, ahogy a krefeldiek tolták. A kedd este és a kb. 70 kilométeres távolság ellenére nagyon szép, nagyjából 200 fős táborral képviseltették magukat a sárga-feketék és egy perc szünetet sem tartottak, a capo-juk fanatikusan, átszellemülten tüzelte a társaságot, a dobos zseniálisan küldte. Egyáltalán nem vesztek el a 19 ezres arénában, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy „mindössze” 8500 néző volt jelen hazai oldalról.

img_20161122_161317.jpg

img_20161122_175711.jpg

img_20161122_192122.jpg

A kölni tábor kicsit messzebb ült tőlem, a kapu mögött az alsó karéjban, ők is jól szurkoltak, volt szintén capo-juk hangossal, 3 dobosuk, nagy zászlóik, miegymás, de valahogy lelketlenebbnek tűntek nekem, mint a felső karéjon mellettem helyet foglaló ellenfeleik. Mindenesetre fasza kis hangulat alakult ki, ment az oda vissza savazás is, ahogy egy helyi rangadóhoz az illik és el is várható…pedig tudjuk, „nyugaton már megoldották”. Lófaszt. Amúgy mit is kellene megoldani? Szerintem egy jó meccshez hozzá tartozik, hogy oszd az ellenfelet, ahogy bírod. Jó, hogy nem úgy megyünk ki a meccsekre, hogy „győzzön az egyik, ne hagyd magad másik”, „bravó, szép gólt vertetek, nem baj, hogy nem nektek szurkolok”, mint ahogy azt egyes magyar vezetők a mahagóni asztal mögött, a pogácsahalmokon túl elképzelik és küldik a busás büntetést a kluboknak egy-egy anyázás, ne adj isten tüzezés után. Voltak ezek valaha már meccsen??? Nem egy újpesti vagy kispesti haverom van, akiket közvetetten elküldök melegebb éghajlatra a meccseken, de utána ugyanúgy haverként beszélgetünk, röhögünk a meccseken és megy a zrika, senki nem érzi megbántva magát, amiért büdös parasztnak nevezték őket vagy éppen az anyjukat szidták. Sokkal fontosabb, hogy ugyanazt az életformát választottuk, egy szubkultúrába tartozunk, életünk a csapatunk.

img_20161122_193135.jpg

img_20161122_193102.jpg


Eszembe is jutott, hogy mennyire hiányzik a szurkolás hétről hétre. Ok, az a néhány kézimeccs a BL-ben rendben van, összeáll a tábor hébe-hóba, de a rendszeres bekattanások, a túrák nagy űrt hagynak az életemben. Kitéptek egy darabot a szívemből. Nagyon irigyeltem a láthatóan összetartó, fanatikus vendég tábort, elképzeltem, ahogy a srácok meló után mennek a pályaudvarra, bevernek pár sört, vesznek még pár rekesszel a vonatútra és dalokat énekelve indulnak a rangadóra. Csak egymás átszellemült-örjöngő szemébe kell nézniük dal közben, nem kell mondaniuk semmit egymásnak, mindenki érti, hogy közös a cél, közös a szenvedély, megszűnik a külvilág… Áááááá, vissza akarom kapni az érzést! Adjátok vissza a Fradimat!

A meccset amúgy a cápák kezdték jobban, ment az egykapuzás, majd meg is szerezték a vezetést, aztán kipukkadtak, mint egy lufi, jött is a Krefeld és 4-1-re fordítva szétverte az amúgy papíron sokkal esélyesebb hazaiakat (3. helyezett vs. 11.
). Ebben szerintem az is benne van, hogy a Köln már a 3. meccsét játszotta 5 napon belül, kicsit mintha ólomlábakon mozogtak volna. Az iram így is kiemelkedő volt, főleg ha mondjuk a magyar bajnoksággal hasonlítjuk össze a DEL-t. Itt biztos panaszkodtak volna néhányan, akik hoki kapcsán mindig azzal jönnek, hogy nem látják a korongot. Nézzétek jobban. :)

Összességében jó meccset láttam, a hangulat fantasztikus volt, simán jövök legközelebb is, ha erre járok. A hotel felé a török taxis kérdezte, hogy csak a meccs miatt jöttem-e a városba, meséltem neki, hogy tulajdonképpen üzleti úton vagyok, de a meccsre járás a szenvedélyem és van bennem pár kilométer csak meccsek miatt is. Példaként említettem a legutóbbi nagy utat, hogy kétszer is megjártam Franciaországot a magyar csapat EB szereplése miatt, erre kalapot emelt és megdicsért: nagyon szép hobbit választottam magamnak, biztosan sokat tudok mesélni a barátaimnak, sokkal jobb, mintha otthon olvasnék vagy kocsmába járnék. Mondom öcsém, ha tudnád… :)img_20161122_193203.jpg

Köszönöm mindenkinek a bíztató szavakat az előző bejegyzés után, jól esik nagyon.

Végezetül pedig egy matrica a mosdóból, ami lehetne az én mottóm is:

 

img_20161122_190738.jpg

A betegség és ami mögötte van

Elöljáróban annyit szeretnék leszögezni, hogy a környezetem szerint nem vagyok komplett.

Ezen én is sokszor elgondolkodom, miután még a sportszerető/aktív szurkoló barátaim is elképedve néznek rám, ha elmesélem, hogy például Balmazújváros-Dorog meccsen voltam hétvégén. A fotelszurkolók véleményét természetesen leszarom, szerintem az nem szurkoló, aki nem jár ki meccsekre.

Azt mindenki döntse el majd maga, hogy mennyire vagyok beteg, ehhez leírnám, hogyan jutottam el odáig, hogy ha tehetem, kimegyek bármilyen foci-, kézi-, jégkorong vagy kosármeccsre szerte az országban és külföldön is…még a nyaralásokat, üzleti utakat is úgy szervezem, hogy megnézem, hol milyen meccsre tudok kilátogatni. Nekem ugyanis ez adja a „Flow-élményt”, ilyenkor tudok kikapcsolni – ha társasággal megyek tiszta szívből szurkolni bármilyen Fradi meccsre, akkor azért; ha pedig egyedül (egy sör és rántotthúsos szendvics társaságában) bármilyen semleges meccsre, akkor meg azért. Ilyenkor megszűnik a külvilág, magába szippant a lelátók és a meccsek hangulata. Sokszor nem is a meccset hanem inkább a közönséget figyelem: hogyan szurkolnak vagy éppen látványosan nem szurkolnak, hogyan képesek rajongani még a legnyomorultabb helyi csapatért is, a jól bevett évtizedes szokásokat, az apákat, akiknek fontos, hogy továbbadják ezt a szenvedélyt a gyerekeiknek, ahogy ezt a szenvedélyt én is megörököltem édesapámtól, a szubkultúrát és az egésznek a pszichológiáját. A stadionok, a csarnokok olyan miliőt teremtenek számomra, amilyet egyébként csak a nappalimban a kanapém jobb széle tud teremteni, ahol ha éppen nem vagyok kint semmilyen meccsen, természetesen akkor is egészen biztosan valamilyen meccset nézek éppen és baszok mindenre. Csak én vagyok és az esemény. Megáll az idő. Nem számít semmi.

Emellett be kell vallanom, hogy ezt a helyzetet kicsit a kényszer és a keserűség is szülte. Korábban Fradi-meccsek mellett szintén kilátogattam egyéb csapatok mérkőzéseire, de sokkal ritkábban tettem, mint az elmúlt 2 évben ugyanis nem volt különösebb okom rá. A Fradi kitöltötte az életemet, vele voltam teljes. Mindent meghatározott úgy keltem és úgy feküdtem, hogy az előző meccsen járt az eszem és közben már vártam a következőt. Mindent a meccsek időpontjához alakítottam az életemben. Akkor is hülyének néztek, akkor is a szenvedélyem miatt, de én büszkén vállaltam, hogy ez vagyok én, ez az életem. Ugyanis ez egy életforma és aki nem megy ki meccsre, nem buzdítja teli torokból a saját csapatát, nem nevet és sír a stadionban a többi szurkolóval, nem ismeri töviről hegyire a szentély minden zugát, az soha nem fogja ezt megérteni, ezért is gyűlölöm, amikor jönnek a divatok, hogy „glórijunájtid, meg halamadrid”. Kapjátok be gyökerek, soha nem lesztek szurkolók, max szeretitek annak a külföldi csapatnak a játékát, de ne merjétek magatokat szurkolónak hívni, hiszen azt sem tudjátok, hogy az mit jelent, amíg hétről hétre nem lesztek ott a stadionban és buzdítjátok a csapatot. Egyszerű, orrotoknál vezetett fogyasztók vagytok.

 

Aki fradista az biztosan tudja, hogy a szurkolók többsége miért nem jár be a focimeccsekre 2014 augusztusa óta, remélem, hogy a nem fradista sportszeretőkhöz is eljutott ez az eltelt viharos 2 esztendő alatt, bár sokaknál kétlem, ha csak az „objektív, mindig független” közmédiára hagyatkoztak. Nekik röviden csak ennyit: szeretett klubom jelenlegi vezetése megpróbál megszüntetni minden olyan szurkolói értéket, ami miatt imádtam 15 éven keresztül a B-középben szurkolni, kriminalizálja a szurkolókat és a szurkolók helyett a fogyasztókat részesíti előnyben, le akarja cserélni azokat, akik jóban-rosszban (pl. embékettőben) kitartottak a csapat mellett, elutaztak bárhova: pénzt, időt, energiát nem kímélve. Én nem leszek fogyasztó, én nem fogom kiszolgálni őket, inkább addig nem megyek be a stadionba és járok kitartóan demonstrálni, kiállni a SZAR MODERN FOCI ellen, amíg vissza nem adják, amit elvettek.

Na és járok a bejegyzés elején említett egyéb csapatok egyéb meccseire, kezelendő azt az űrt, amit kubi és a sleppje hagyott bennem. Ezt természetesen semmi sem pótolhatja, de egy cseppet enyhíti. Fradi szinten maradnak a kézilabdameccsek (és az underground idegenbeli focis szerveződések, lásd Vidi, Honvéd, Csepel, Pécs, Koroncó) ami szintén szerelem már régóta, és a jégkorongmeccsek.

Hétről hétre bújom az eredmények.com-ot és nézem, milyen meccsek lesznek szerte Magyarországon vagy épp külföldön, én éppen hol tartózkodom és hova tudok majd elmenni. Tényleg nem számít, hogy milyen meccs, hogy hányad osztály, kíváncsian várok minden új lehetőséget, ahol megnézhetem azt a kisebbséget, aki fontosnak tartja még azt, hogy a helyszínen szurkoljon, nézzen meccset.

Most egy igazán izgalmas hétnek nézünk elébe: vasárnap kezdődött az FTC-Vardar Skopje női kézi BL meccsel, kedden folytatódik a svéd magyarral, ahol elbúcsúztatjuk Királyt, Juhászt, Vanczákot és Hajnalt, szerdán újra Fradi kézi Vácott, aztán hét végéig még várnom kell egy jó Soroksár-Budaörs rangadóra, hogy azt követően kedden éles váltással elutazhassak Kölnbe egy Kölner Haie-Krefeld Pinguine DEL hokimeccsre.

És zárásképpen szeretném kifejezni a kételyemet: szerintem az én kis világom totálisan érthetetlen a legtöbb ember számára, sőt, azt is megkockáztatom, hogy alig fog érdekelni valakit. A barátaim unszolására kezdem el mégis leírni az élményeimet, talán nem szokványos szemmel bemutatva egy szurkoló világát, valamint szeretném is naplózni megfigyeléseimet. Igyekszem a jövőben az érdekesebb megfigyeléseket, élményeket beleverni a klaviatúrámba és talán sikerül majd nekem is megfejtenem, hogy százasvagyok-e vagy sem.    

 

img-20161124-wa008.jpg