A lelátólakó

Amerikában jártam

2014-es visszatekintés

2016. december 29. - Lacca14

 

 

2014.10.17. 05:31 magyar idő szerint, amikor megkezdem az élménybeszámolóm írását egy török légitársaság Houstonból Budapestre tartó járatén a fedélzeti számítógép szerint éppen valahol New York felett. Ez ugyanúgy a sors fintora, mint ahogyan az is, hogy a gép online TV-jén épp egy indokolatlanul erősre kevert vodka-szóda társaságában a TNF meccset követhettem, ahol a Jets „szokásos” vereségét szenvedte el a Patriotstól. Ezt azért írom a sors rovására, mert párnappal ezelőtt még az említett városban töltöttem el egy hetet és éppen az említett csapatnak a meccsére látogattam ki.

Történ ugyanis, hogy Öcsémmel és egy cimborámmal 3 hetet tölthettünk a Houstonban élő barátunknál, aki vendégül látott minket és ezzel személy szerint nekem egy gyerekkori álmom beteljesülésére adott lehetőséget: sikerült kijutnom az USA-ba és testközelből, mi több, a pálya széléről élőben láthattam olyan meccseket, amikre mindig is vágytam és cirka 20 éve a német DSF 2 perces összefoglalóit vadászva, izgatott 12 éves kis tökösként soha nem gondoltam volna, hogy ez összejöhet. Szerettem volna ebbe a 3 hétbe minél több meccset belesűríteni, melynek „csupán” földrajzi és anyagi akadályai lehettek. Már a schedule kihirdetését is sokkal nagyobb izgalommal vártam, mint azelőtt bármikor és emlékeim szerint másnap már meg is próbáltam összerakni az útitervet, ami persze a nyár folyamán számtalanszor változott, de ezt most nem is taglalnám, vágjunk a közepébe!

Az első meccsre egészen egy hetet kellett várnunk, ami persze sok utazással és fantasztikus élményekkel  tarkított volt, de hogy addig se maradjunk teljesen sport nélkül, megnéztünk pár texasi stadiont. Láttuk a Rice Owls egyetemi csapat pályáját, mely 2 perc autózásra van a barátunk lakásától, majd következett a Texans stadion. Egészen meghökkentő látvány volt mindkettő egyrészt a méreteik miatt, másrészt elképzelve azt, hogy az itt élő emberek ilyen helyekre járhatnak hétről hétre minőségi sportot nézni. Irigylésre méltó, tényleg. Amellett se menjünk el, hogy a városban nem tudsz úgy megtenni egy sarkot, hogy J.J. Watt ne reklámozna neked egy autókereskedést vagy éppen konzerves babot vagy akármit. Őrület, hogy mindenki odavan a csapatért, el tudom képzelni, mekkora volt a boldogság, amikor Houstonnak 2002-ben újra NFL csapata lett az Oilers vagy 30 évvel azelőtti Tennessee-be költözése után. Valószínűleg ezen ínséges időknek és a hagyományoknak köszönhető, hogy ennél nagyobb népszerűségnek már csak az egyetemi foci örvend az államban. Mindenkinek van egy csapata, akiért a végsőkig szorít, ha esetleg még arra az egyetemre is jártak, úgy cipelik fanatizmusukat egy életen keresztül, akár egy keresztet és hajlandóak kezüket tűzbe tenni a csapatukért. Szinte nem látni olyan GMC, Chevy vagy Ford Truckot, amin gazdája ne hírdetné büszkén egy rendszámkereten vagy egy óriási matricán hovatartozását. A leghíresebb helyi csapatok a Texas A&M Aggies és a Texas Longhorns, de sajnos ők nem játszottak meccset akkor, amikor nekünk alkalmas lett volna a sok utazás miatt, de egyáltalán nem bánom, hogy a népszerűségi sorrendben következő, University of Houston Cougars meccsére esett a választásunk.

hou2.jpg

hou.jpg

A Pumák a Central Florida Knights csapatát fogadták.A stadion méretein már nem lepődtünk meg – látva a fent említett kettőt, viszont kissé bátortalanul vetettük bele magunkat a piros tömegbe, ugyanis nem tudtuk, hogy mire számítsunk egy egyetemi meccsen, mivel ezt a sorozatot nem követjük nyomon olyannyira, mint tesszük azt az NFL esetében. Csütörtök estére esett a meccs, biztos ennek volt köszönhető, hogy nem fogyott el az összes jegy és „csak” 15 ezret adtak el a szervezők, de a parkolóban így is óriási tailgate partyt rittyentettek a helyi szurkolók. Tapintani lehetett a hagyományokat és az elkötelezettséget. Tele volt a hely fiatalokkal, akik nyilván most is ott tanulnak, idősebbekkel és egészen öregekkel is, akiknek fiaik/lányaik most éppen az egyetem csapataiban játszanak, de találkoztunk olyanokkal is, akik ide jártak, itt fociztak és azóta is ez a szokásos találkozóhelyük, mindig kint vannak a meccseken.

Mielőtt megkerestük volna a helyünket, az ajándékbolt felkutatásába kezdtünk, hogy gyorsan mi is pirosba öltözhessünk, hogy ne lógjunk ki annyira a tömegből, de mielőtt megtaláltuk volna, egy szerencsekerék előtt kígyózó hosszú sorba botlottunk, gondoltuk, miért ne próbáljunk mi is szerencsét, ráadásul nagy örömünkre pólót is lehetett nyerni a pörgetéssel, amit a shopban amúgy is be akartunk szerezni. Öcsém el is határozta, hogy nyerni fog egyet, én csak reméltem, és úgy látszik, sok múlik a hozzáálláson, mivel ő elsőre kipörgette, nekem pedig csak egy „szaros” táskát sikerült összekukáznom. Én kissé csalódottan indultam fel a lelátóra, míg Tesóm büszkén feszített a nyereményben, de a csalódottság hamar feledésbe merült, amint felmentünk és meghallottuk a rezesek lenyűgöző játékát – aktuális slágereket nyomtak megállás nélkül –, majd a himnuszt, ami még a TV előtt is libabőrt tud produkálni nálam. Meccs előtt még gyorsan megindultam sörért és rendkívül jól esett, hogy mindenhol elkérik a személyimet J. Gondoltam, ha már lefáradtam, beállok, pörgetek még egyet és megnyerem én is azt a hőn áhított pólót…persze üres mezőt pörgettem, de a hostess lány kedves volt, megsajnálta a nyomoromat és mindhárom ajándékból adott nekem egyet, így pólót is kaptam végre.

A meccs kicsit unalmasan alakult, egyik csapat támadójátéka sem volt túlságosan meggyőző és végig lépéselőnyben volt a Knights, de a haza rúgójátékos, Bullard végig meccsben tartotta a csapatot, a 4. negyedben bevert egy 49 és egy 51 yardos mezőnygólt is és az sem volt rossz lépés, hogy irányítót cseréltek a meccs fele környékén és az addig egy 36 yardos elkapást (!) produkáló Ward Jr. vette át az irányítást és a passzjátékról a futásra tevődött át a hangsúly, egészen emlékeztetett a srác a fiatal Vickre. A meccs végén aztán 17-12-es vendég vezetésnél a Houston támadott, óriási szurkolás kerekedett, mi is kivettünk részünket, úgy ordítottunk és ugráltunk az utolsó 2 negyedben, mintha itthon lennénk Fradi meccsen (amikor még szurkolni jártak ki az emberek). Pár másodperc volt már csak vissza, utolsó esély, Ward Jr. megindult, 19 yardot futott és kb. 3 centivel az end zone előtt, mielőtt leérhetett volna a térde, kiütötték a kezéből a labdát, fumble, a UCF szedte össze a labdát saját 0-ján, touchback. Dráma. Nem akartuk elhinni, hogy ez történt velünk, miután óriási Cougars rajongók lettünk 2 negyed alatt J. De a stadionból kifelé minden helyi jókedvű volt, higgadtan beszélgettek a meccsről, csak mi bosszankodtunk jó magyar virtus szerint az elveszített meccs és a sport igazságtalanságai miatt… Azóta is követem a csapatot a közösségi oldalon, nagy kedvencem lett az egyik linebacker, az 50-essel játszó Oliphant, akit még a meccs előtt a műsorfüzetben kinéztem magamnak azt hiszem érthető módon a neve miatt J, de akkor még nem sejtettem, hogy ő az egyik legjobb védő a csapatban, 10 tackle-lel meg is nyerte a házi versenyt a meccsen.

Másnap hajnalban New Orleansba indultunk, hogy egy hosszú hétvégét töltsünk a jazz fővárosában és hogy az őrült város – a méltán hírhedt Bourbon Street őrültebb, mint hittem – felfedezését egy jó kis Saints – Buccaneers meccsel koronázzuk meg vasárnap délben. Meglehetősen másnaposan ébredtünk, a hotelben leküzdöttünk egy-egy pohár narancslét és Saints logó mintájú gofrit. Ebben a városban mindenhol ezzel a jellel találkozik az ember, ok, tudom, ez a Fleur-de-lys és a francia kulturális kapcsolaton alapul és csak emiatt lett a Saints jele is, de a foci iránti megszállottság a városban elvitathatatlan. Reggeli után a Superdome felé vettük az irányt, gondoltuk visszafogottan a dómba ballagó emberekkel találkozunk majd a szombat éjszakai bourbon streeti őrület után és főként a vasárnapi korai meccsidőpont miatt, de épp ennek az ellenkezője történt. Óriási feketébe öltözött embersereg rohamozta a stadiont, mindenki öntötte magába a sört, óriási kamionokról óriási hangfalak üvöltöttek, a nagyszínpadon épp nagymamák vs. cheerleaderek táncpárbaj zajlott… szóval fesztivál volt. Őrület, de tényleg. Így tehát mi is akklimatizálódtunk, majd bevettük a gyógysört – majd a meccs alatt még párat - és elkezdtük körbejárni a csarnokot. Fantasztikusak voltak améretek itt is az alakja pedig egészen megdöbbentő. Aztán amikor bementünk, akkor szembesültünk csak igazán a csodával, nem hittem, hogy egy fedett helyen tényleg elférhet 72 ezer szurkoló…na és ami később jött: a hangulat. Elképesztő volt, minden 3rd down alkalmával mindenki azonnal felpattant és torkaszakadtából üvöltött, a fennmaradó időben pedig csak nagyon kevésszer fordult elő, hogy nem zengett a „Let’s go Sainst!” . Viszonylag fent ültünk, az gólvonal mögött, ahol óriási fémből készült szellőzők voltak felszerelve alig pár sorral felettünk, amit a mellette a meccset végigálló Graham-mezes kemény srácok végig ütöttek, ezzel még pokolibb hangulatot csinálva és egyben nyomatékosítva a hazai pálya előnyét. Király volt.

no.jpg

Meccs előtt sima NO győzelmet vártam és a meccs így is indult, viszonylag egyhangúan,el is húztak 13-0-ra. Ekkor eldöntöttük, hogy egy picit szurkolunk a Bucsnak, hogy egy kicsit szorosabb és izgalmasabb meccset láthassunk és ne fulladjon unalomba az egész, persze ettől még Saints győzelemmel a végén. Ahogy kívántuk, a kicsit uncsi félidő végén 13-10-re zárkózott a vendég együttes. Mi és a csapatok is készen álltunk a második félidőre, ami igencsak fergetegesre és kiegyenlítettre sikeredett: meglepetésre gyorsan átvette a vezetést a Tampa, de a hazai csapat mindig próbált zárkózni. Lüktetett tehát a játék, sok pont, de a vége volt a legbrutálabb. Gyorsan a 4. negyed elején TD-t ért el Herron, ezzel már 31-20-ra vezettek a vendégek, de ezután összekapta magát a Saints és Pierre Thomas 27 yardos futásával szépített, de sajnos a 2 pontos extra kísérlet meghiúsult. Következett az igazi dráma: a Bucs egy fantasztkus Morestead (csak érdekesség képpen: a kint élő barátom kolleganőjének az unokaöccse J) punt után nagyon közel a saját end zonejához próbált támadást indítani, de a közönség belehajszolta a csapatát egy safetybe. Bátran állítom, hogy „nekünk” köszönhetik az egészet, amilyen extázis az akciót megelőzte, az szinte leírhatatlan. Szóval Gallette levitte Glennont, ahogy kell! Már csak 3 közte…és állítom, a dómban mindenki tutira vette, hogy meglesz. Shayne Graham be is vágta 44-ről, jöhetett a hosszabbítás. Még nincs vége: kiráááály! Reggelig elnéznénk. A hosszabbítást aztán egy szép Robinson futással behúzta a Saints, mi meg egy óriási meccset láthattunk és izgulhattunk végig. Életre szóló élmény volt.

Csak a fanatizmusról még egy szót ejtenék: köztudott, hogy an NFL meccseken megférnek egymás mellett különböző csapatok szurkolói is, ezzel nincs is baj, de magam sem értettem, hogyan keveredett egy  NO-TB meccsre egy Falcons mezes (szintén NFC South csoportrivális – biztos mindkét csapat ellen szurkolt…?!) kutyaütő. Ezt a meccs után a vonuló tömegben egy szolgálatban lévő rendőr, akinek alkarján egy Saints logó díszelgett, ki is szúrta és keservesen elkezdte kiosztani: „Ember, te a Falconsnak szurkolsz? Te tuti megőrültél. Te 100%, hogy bolond vagy”…és egyéb cifra mondatokkal ordította le, mindenki megelégedésére.

Hazautazásunkat hatalmas meccs utáni dugók a belvárosban és balesetek az autópályán nehezítették, de kb. 8 óra alatt hazavánszorogtunk Houstonba, ahol kipihentük az előző hétvégét és rápihentünk new yorki kirándulásunkra, ahol a Jets – Broncos meccs mellett egy Islanders – Hurricanes NHL és egy Knicks – Raptors előszezonbeli NBA meccs várt ránk. A Jets meccs előtt szintén meg mertünk volna esküdni a meccs végkimenetelére, miszerint tuti Broncos győzelemmel zárul majd, alapozva ezt a feltételezésünket a NYJ idei „kiváló” formájára és a meccset megelőző napok híreire. Minden nap úgy ébredtünk, hogy vadásztuk, mit nyilatkozik Ryan, hajlandó volt-e már behódolni a köz akaratának és végre Vick fog-e kezdeni Geno Smith helyett vasárnap. Sajnos minden híradót úgy kapcsoltunk ki, hogy „b@szódj meg, te hülye, ez lenne talán az egyetlen kis szalmaszálad a bombaerős Denver ellen”. Gondolom ebből is kiderül, kedvelem Vicket, Öcsém pedig egyenesen rajong érte. Így hát bíztunk még a csodában, hogy a 7-es mez helyett vmi csoda folytán majd az 1-es fut ki a MetLife-ban vagy legalább nagyobb égésnél majd becserélik. Ebben a szellemben indultunk meg minden városnézéssel töltött gyönyörű nap után a küldönboző sport boltokba, hogy majd mi jól megvesszük a Vick pólónkat vagy mezünket. Sehol nem jártunk sikerrel, utolsó előtti esélyünk a Jets bolt volt Manhattanben, ami meccs előtti napon zárva volt (ez is sokat elárul az idei szereplésről), az utolsó pedig a meccs előtt a stadionban lévő shop, viszont kedvencünk mezét itt sem árusították nagy csalódásunkra. Pár helyen meg is kérdeztük, hogy mi lehet ennek az oka, és ezzel szemben miért roskadoznak a polcok a Smith mezek alatt.

nyj_2.jpg

Senki nem tudott magyarázatot, azt viszont sok eladó tanácsolta (magunktól sem voltunk persze ilyen betegek), hogy Geno mezt ne vegyetek, ő egy rakás f*s és úgyis elmegy innen, már gyártják is a -70%-os címkéket a mezeire. Így hát jobb híján mindketten vettünk egy #21 Chris Johnson pólót, bár ez is inkább a pár évvel ezelőtti Titansben mutatott teljesítménynek szólt, mint a mostaninak.A meccsről nem is beszélnék sokat, ha Talib a legvégén nem szerez 6 picket, még úgy is tűnhetett volna az eredmény, hogy szoros meccs volt, de ez nem igaz (na jó, annyira nem fulladt unalomba, mint tavaly a londoni Jaguars - 49ers, 42-10, ami nem volt egy túl jó választás NFL-szüzességem elvesztésére az izgalmak szempontjából). A Broncos esélyt sem adott, Manning papát viszont láthattuk élőben játszani. Nem ez volt karrierje legnagyobb meccse, mivel meg sem kellett izzadnia, azt hiszem, de látni őt dobálni, leírhatatlan érzés volt és minden bizonnyal sokáig büszkén mesélhetem még ezt. Legenda.

nyj.jpg

Szóval az utolsó negyedben már szinte csak narancssárga mezesek voltak a lelátón, na meg a 2 magyar „kriszdzsonzon”, na de mi nem láthatunk minden nap ilyet J. Naná, hogy maradunk az utolsó másodpercig. Este a városban narancssárgába öltözött az összes bár Manhattanben, ugyan a meccsen is sok vendégszurkoló volt, de nem értem, honnan jött elő ennyi belőlük este. Ezzel szemben a hazaiak elkullogtak, ezeken a helyeken is csak mi nyomtuk zöldben.

Számomra mesébe illő volt ez a 3 hét, ezúton is szeretném megköszönni Davis barátomnak, nélküle nem jöhetett volna össze a 12 éves Lacika álma. Életre szóló élmény volt és remélem, ezután nem kell 20 évet álmodozni arról, hogy újra kijutok és hasonló élményekben lehet részem. 

A bejegyzés trackback címe:

https://lelatolako.blog.hu/api/trackback/id/tr9712079715

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.