„Laci, mit csinálsz 21.-23.-ig? Ki kellene utazni Kölnbe tárgyalni projektek ügyében a németekkel” – miután válaszoltam a főnökömnek, hogy részemről rendben, ültem is vissza az asztalomhoz és pattintottam fel a netet, hogy megnézzem, éppen melyik sportágban rendeznek valamilyen meccset a kint tartózkodásom alatt. Kedd este: Kölner Haie – Krefeld Penguine, király, fasza, ez kell nekem, a jegyet már foglaltam is, semlegesként a hazai és a vendég szektor határára (ahogy szoktam, ha tehetem), hogy figyelhessem mindkét oldal szurkolását. Na de erről majd később, hiszen elég göröngyös út vezetett odáig, visszatekintve rohadt fárasztó volt, de megérte. [és nem mellékesen a tárgyalás is jól sikerült ;) ]

Hétfőn fél 5-kor keltem, hogy kimenjek a reptérre, akkor még nem sejtve, hogy 9-re már otthon is vagyok, mivel a gép késése miatt nem volt esélyem elérni a csatlakozásomat. A repjegy átfoglalása után másnap ugyanolyan korán indultam, 7.35-kor leszálltam Münchenben, hogy 15.00-ig várhassak a Kölni járatra. Fantasztikus volt, de legalább volt időm bőven, hogy regisztrálhassam magam a blog.hu-n és feltöltsem az előző bejegyzést. Hazafelé pedig zürichi (istenem, de jó is volt az az egy hét az A-csoportos hoki VB-n, még most is olyan érzés, mintha csak egy gyönyörű álom lett volna) átszállással jöttem, hasonló hosszú várakozással, mert ugye a változatosság gyönyörködtet.

Kifelé az úton Szuper Levi életrajzi könyvét olvastam, ráadásul pont annál a résznél tartottam, amikor leigazolta a Krefeld (ez volt az első külföldi csapata), a könyvet pedig pont egy héttel korábban kaptam meg, pedig már 2 éve próbáltam megszerezni a gyűjteményembe (ezúton is köszi ”NY”). A sors küldi az apró jeleket, na… Érdemes rájuk odafigyelni.

A könyvtől már teljesen átszellemültem, jó kis rákészülés volt az esti hokimeccsre. Előtte azonban még volt kis időm élvezni Köln belvárosát, a Dóm környékét, amit már megsuhintott a karácsony szele, engem pedig ezzel együtt az a 2 Kölsch (helyi felső érlelésű világos sör – nem tudom, miért vannak annyira nagyra vele, szerintem az Ászok is van ilyen jó), amivel lekísértem a currywurstomat a karácsonyi vásárban, hogy további hárommal folytassam immár a Lanxess Arénánál. Előzetesen nem néztem meg a csarnokot, de amikor a repülőről a landolás előtt kiszúrtam a félköríves „glória” miatt a Wembleyre erősen hajazó arénát (még friss ez az emlék is, nem egészen egy hónapja voltam ott NFL meccsen), sejtettem, hogy oda kell majd mennem nekem is este hokimeccset nézni.  Sör, kolbi itt is pipa, aztán beszereztem a kollekcióba a szokásos kitűzőt és mágnest, plusz nyertem egy Kölner Haie sálat is, de sál ide vagy oda, már tudtam, hogy azon az estén a pingvinekkel fogok szimpatizálni, már csak Szuper Levi és Sofi miatt is (na meg szegről-végről a Pittsburgh, Jagr és Lemieux miatt is). Így sikerült a győztes csapatot választani, na meg a szurkolással sem nyúltam mellé, kurvára tetszett, ahogy a krefeldiek tolták. A kedd este és a kb. 70 kilométeres távolság ellenére nagyon szép, nagyjából 200 fős táborral képviseltették magukat a sárga-feketék és egy perc szünetet sem tartottak, a capo-juk fanatikusan, átszellemülten tüzelte a társaságot, a dobos zseniálisan küldte. Egyáltalán nem vesztek el a 19 ezres arénában, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy „mindössze” 8500 néző volt jelen hazai oldalról.

A kölni tábor kicsit messzebb ült tőlem, a kapu mögött az alsó karéjban, ők is jól szurkoltak, volt szintén capo-juk hangossal, 3 dobosuk, nagy zászlóik, miegymás, de valahogy lelketlenebbnek tűntek nekem, mint a felső karéjon mellettem helyet foglaló ellenfeleik. Mindenesetre fasza kis hangulat alakult ki, ment az oda vissza savazás is, ahogy egy helyi rangadóhoz az illik és el is várható…pedig tudjuk, „nyugaton már megoldották”. Lófaszt. Amúgy mit is kellene megoldani? Szerintem egy jó meccshez hozzá tartozik, hogy oszd az ellenfelet, ahogy bírod. Jó, hogy nem úgy megyünk ki a meccsekre, hogy „győzzön az egyik, ne hagyd magad másik”, „bravó, szép gólt vertetek, nem baj, hogy nem nektek szurkolok”, mint ahogy azt egyes magyar vezetők a mahagóni asztal mögött, a pogácsahalmokon túl elképzelik és küldik a busás büntetést a kluboknak egy-egy anyázás, ne adj isten tüzezés után. Voltak ezek valaha már meccsen??? Nem egy újpesti vagy kispesti haverom van, akiket közvetetten elküldök melegebb éghajlatra a meccseken, de utána ugyanúgy haverként beszélgetünk, röhögünk a meccseken és megy a zrika, senki nem érzi megbántva magát, amiért büdös parasztnak nevezték őket vagy éppen az anyjukat szidták. Sokkal fontosabb, hogy ugyanazt az életformát választottuk, egy szubkultúrába tartozunk, életünk a csapatunk.

Eszembe is jutott, hogy mennyire hiányzik a szurkolás hétről hétre. Ok, az a néhány kézimeccs a BL-ben rendben van, összeáll a tábor hébe-hóba, de a rendszeres bekattanások, a túrák nagy űrt hagynak az életemben. Kitéptek egy darabot a szívemből. Nagyon irigyeltem a láthatóan összetartó, fanatikus vendég tábort, elképzeltem, ahogy a srácok meló után mennek a pályaudvarra, bevernek pár sört, vesznek még pár rekesszel a vonatútra és dalokat énekelve indulnak a rangadóra. Csak egymás átszellemült-örjöngő szemébe kell nézniük dal közben, nem kell mondaniuk semmit egymásnak, mindenki érti, hogy közös a cél, közös a szenvedély, megszűnik a külvilág… Áááááá, vissza akarom kapni az érzést! Adjátok vissza a Fradimat!

A meccset amúgy a cápák kezdték jobban, ment az egykapuzás, majd meg is szerezték a vezetést, aztán kipukkadtak, mint egy lufi, jött is a Krefeld és 4-1-re fordítva szétverte az amúgy papíron sokkal esélyesebb hazaiakat (3. helyezett vs. 11.
). Ebben szerintem az is benne van, hogy a Köln már a 3. meccsét játszotta 5 napon belül, kicsit mintha ólomlábakon mozogtak volna. Az iram így is kiemelkedő volt, főleg ha mondjuk a magyar bajnoksággal hasonlítjuk össze a DEL-t. Itt biztos panaszkodtak volna néhányan, akik hoki kapcsán mindig azzal jönnek, hogy nem látják a korongot. Nézzétek jobban. :)

Összességében jó meccset láttam, a hangulat fantasztikus volt, simán jövök legközelebb is, ha erre járok. A hotel felé a török taxis kérdezte, hogy csak a meccs miatt jöttem-e a városba, meséltem neki, hogy tulajdonképpen üzleti úton vagyok, de a meccsre járás a szenvedélyem és van bennem pár kilométer csak meccsek miatt is. Példaként említettem a legutóbbi nagy utat, hogy kétszer is megjártam Franciaországot a magyar csapat EB szereplése miatt, erre kalapot emelt és megdicsért: nagyon szép hobbit választottam magamnak, biztosan sokat tudok mesélni a barátaimnak, sokkal jobb, mintha otthon olvasnék vagy kocsmába járnék. Mondom öcsém, ha tudnád… :)

Köszönöm mindenkinek a bíztató szavakat az előző bejegyzés után, jól esik nagyon.

Végezetül pedig egy matrica a mosdóból, ami lehetne az én mottóm is: