Tartozom még egy beszámolóval, ugyanis múlt hétvégén egy egészen elképesztő helyen jártam, ahol a múlt találkozik a jelennel és csupa ellentmondás minden. Röviden így tudnám jellemezni Berlint, na de akkor kicsit ki is fejteném, mire gondolok pontosan.

Először is maga a város. Volt a Német Császárság, a Weimari Köztársaság, a Harmadik Birodalom, az NDK, napjainkban pedig Németország fővárosa. Már ebből kiindulva is érezhető, ha csak mindegyikből egy kicsit megtartott, mennyi arca lehet. Főleg a náci, majd a szoci jegyek maradtak meg túlnyomó többségben, az épületekről ez köszön vissza és az egész turizmust erre építik. Reichstag, berlini fal, trabantos városnézés, katona jelmezes arcok a nevezetességeknél. Ha ez nem lenne elég, akkor emellé jön még a full multikulti, csomó hippi és hajléktalan és temérdek turista. Az ember csak kapkodja a fejét és az egyik sarkon még 45-ben, a másikon 89-ben, aztán meg napjainkban érzi magát. Ez nekem már kicsit sok(k) volt.

Mondanám, hogy a történelemről elég legyen ennyi, demaradnunk kell ennél a témánál, ha a stadiont vesszük napirendre. Na az viszont valami fantasztikus volt, kérdés sem fér hozzá! Ahogy megérkeztem az Olympischer Platzra, azonnal leesett az állam és magával ragadott a látvány: maga a stadion az 1936-os olimpiára épült és nagyrészt meg is maradt abban az állapotban, beleértve a körülötte elterülő hatalmas parkot és a kapujához vezető teret. A téren még a szemem sem kellett becsuknom, azonnal akarva-akaratlanul elképzeltem, ahogy a náci hadsereg díszmenetben masíroz egy nagy ünnepségen, a tökéletes állapotban megmaradt régi uszodában magam előtt láttam, ahogy akadozó, rosszul illesztett, ugráló felvételeken fekete-fehér úszók készülődnek a medencébe ugrani az úszóversenyeken, ahogy a hatalmas atlétikai pályán a Führer tapsol a tipikus német, katonás atléta fiainak.

A sokk miatt el is kellett fogyasztanom vagy 4 sört, mielőtt közelebb merészkedtem és belestem magába a stadionba. A külső rész a világháborúban alig szenvedett károkat, megmaradtak a rusztikus, totalitárius falak, oszlopok, tornyok, a sok beton, belül viszont totálisan modern a létesítmény, a futurisztikus tetőszerkezet és a gyönyörű gyep pedig hozza a városban már megszokott ellentmondásokat.

A pénteki Bundesliga meccs után másnap visszamentem, egyrészt hogy még egyszer lássam ezt a lélegzetelállító környezetet, másrészt akkor már megnéztem az U23-as csapat Regionalliga meccsét is, és itt tovább fokozódtak az ellentmondások. Ugyanis a nézőtéren az igazán fanatikus szurkolókat leszámítva szinte csak az alacsonyabb korosztályos csapatok focistái és a hozzátartozók voltak jelen és ők túlnyomó részben törökök és afrikaiak voltak, ami azért furcsa ebben a környezetben, de Berlin már csak ilyen. Napjainkban ez ugye különösen aktuális kérdés, nem is mennék bele mélyebben a témába.

Az igazán nagy kontrasztot nekem azonban a szurkolás hozta. Az össznézőszám 42 ezer volt, ebből a nézők kb. negyede az Ostkurvéban ugrálta, sálazta, énekelte végig, de tényleg végig a meccset. Nagyon jól hangzottak az énekek, jól nézett ki, ahogy 10 ezer ember egyszerre ugrál, ahogy a zászlók végig lobogtak, de az egész valahogy olyan pedáns, olyan személytelen, olyan németes volt. Voltam már Európa összes nagy bajnokságában, meg jó pár kisebben is meccsen, de valahogy nem tudott megérinteni a német vonal szurkolás terén.  Zavart az emberek kinézete is, mert egy ultra szerintem nem úgy néz ki, hogy csapatcímeres farmerdzsekit, szétkitűzőzött sapkát, balfasz zsebesgatyát, meg a csuklóján 12 csapatsálat hord. De a németek már csak ilyenek…ezt mondjuk megszokhattam gyerekkorom óta, annyival találkoztam életemben és nem csak az ultrák ilyen „elcseszettek”.

A meccs maga nagyon jó volt, aki olvasott már tőlem valamit vagy ismer, az tudja, hogy a klasszikus modern focit és az elemeit ki nem állhatom, de itt 2 olyan csapat játszott, aki ezzel a vonallal valamelyest szembe megy: a Herthával Dárdai azt játssza, amit a kerete tud és ezt fel is vállalja, nem nyomja mellé a klisé kamu dumát, a Hoffenheim pedig meri játszani a focit még úgy is, hogy közel sem a legerősebb a játékoskerete a bajnokságban (ld. múlt hét közepén a Bayernt is meg tudta verni és közel sem bunkerfocival).

Összességében visszatekintve maradandó élményt nyújtott ez a 3 nap Berlinben és egye fene, lenyelem a németek ízléstelen stílusát is, ha kell és szívesen visszamegyek még akár többször is. :)

Annyit pedig feltétlenül meg kell még említenem, hogy még ezek a szerencsétlen, káromkodásban nem túl kreatív németek is a korábbi játékosuk, Sandro Wagner minden egyes labdaérintésénél megtalálták és közölték vele, hogy az édesanyja az ősi szakmát űzte és hogy ő tulajdonképpen egy köcsög. Mert ugye nyugaton már megoldották...mit is kellett megoldani? Ez nem színház, a káromkodás hozzá tartozik a hangulathoz és emellett még vicces is. Hétvégén Hemingway Gyuri bácsi is megmondta az m4-en, ezért respect neki. Ébresztő, emelesz.