2014 augusztusa előtt igazán komoly dolognak kellett történnie ahhoz, hogy ne legyek ott a Fradi soron következő meccsén, beszéljünk akár hazai vagy idegenbeli találkozóról. Ilyen esemény lehetett mondjuk egy közeli barát esküvője, oda azért csak szívesen megy el az ember, még ha nem is érti, hogyan lehet úgy időzíteni egy lagzit, hogy belecsússzon az embéegyes szezonkezdetbe. Tévén viszont ilyenkor is megnéztem, mint az történt 2013. augusztus 31.-én is Békéscsabán, hogy öcsémmel átszöktünk a lakodalomból a szemközti késdobálóba a melósok közé full puccban, hogy velük együtt sörözzünk és drukkoljunk akkor még rajongásig imádott csapatunknak, hogy verjék meg a méltán híres Kecskemétet. A násznép a 80. perc környékén aztán észrevette, hogy leléptünk és üzentek, hogy illene visszamenni, mert hamarosan át kellene adnunk az ifjú párnak a nászajándékot, szerencsére Diallo (úristen, kik játszottak a Fradiban és még őket is vissza kell sírnunk ezekben a megpróbáltatásokkal teli időkben) már a 3. percben eldöntötte a meccset, mi meg megalapoztuk a hangulatot az este további részéra fejenként 4 Borsodival.

Aztán jött ugye az új stadion, vele együtt a meccsekről való távolmaradás a B-közép részéről, de így sem múlhatott el úgy meccs, hogy tévében ne néztem volna. Az utóbbi időben pedig azt kellett észrevennem, hogy már azt sem tudjuk biztosan a barátokkal, hogy ki a soron következő ellenfelünk, előfordult az a csúfság is, hogy inkább elmentem vidékre és más meccset választottam helyette, annyira nem érdekelt, sőt annyira mérhetetlen dühvel néztem a meccseinket, hogy még a góloknak sem tudtam örülni. Ez már a vég kezdete volt mindenképpen és odáig csúcsosodott, hogy már csak az eredményt követtem egy embékettes meccsen ülve, mert ott még működik az, hogy vénaszkennelés, véradás, stb nélkül odasétálok a klasszik pénztárhoz és Ibi nénitől megveszem a jegyemet, a büfében a sörömet és élvezem az old school lelátókat és a focit. Üzlettel ugyanis eleget találkozom munkám során, meccsre nem amiatt szeretnék járni. Az utóbbi időben a helyzet tovább tudott fokozódni, mindig van lejjebb – ezt soha nem hittem volna és még leírni is csak félve merem – de nem érdekelnek a Fradi meccsei, nem a meccsek időpontja diktálja a hétvégi programomat és már az sem zavar, ha nem frissítem percenként az eredmények.com-ot, hanem csak a meccs után pár órával tudom meg, hogy mit játszottunk. És akkor is rezignáltan fogadom, ha például az örökrangadón sorozatban nem tudom hányadik meccsünkön nem tudtunk nyerni a harmatgyenge MTK ellen a média által egekig magasztalt, méltán bajnokesélyes, bombaerős zsoldos hadseregünkkel. Itt tartok ma. Szégyen. Köszönöm a vezetőségnek. Lehet, hogy éveket kell még várni, hogy újra a lelátón legyünk, de soha nem alkuszunk meg, a fradista nem olyan, vezetőségek jönnek-mennek, mi akkor is fradisták leszünk, még ha a mostani állapotokkal ezt meg is próbálják kiölni belőlünk.

Szóval így történhetett, hogy a hétvégi örökrangadót nem is mérlegelve, megengedjek magamnak az egész éves hajtás után egy kis skandináv lazítást, természetesen meccsekkel megspékelve. Utunk először Malmöbe, aztán Koppenhágába vezetett és az időpontválasztás sem volt véletlen, így a helyszínen tudtunk szurkolni a  magyar női kézcsapatnak Dánia ellen (Erről egy másik írásban bővebben szólok még, tervezek foglalkozni a női sportok lélektanával, mert aki magyar és szereti a kézilabdát, az tudja, hogy a női kézi egy akkora lutri, hogy arra aztán senki se fogadjon mixen, ha nyerni akar – ugye, Tesóm? Egyszerűen megfejthetetlen a rapszodikussága. Voltam azóta egy PEAC-PINKK pécsi Eurocup kosár rangadón is, további élményeket gyűjtve a témában). Másrészt mikor menjen az ember Skandináviába, ha nem decemberben?! Úgyis rühellem a meleget, ez így volt autentikus és imádtam mind a 4 napot, amit kint töltöttünk. A magyar-dánt követő napot is Malmöben töltöttük, a lányok pihenőnapon voltak, de sport nélkül nem maradhatott az este, elmentünk tehát Malmö Redhawks – HV 71 jégkorongmeccsre, hogy az európai topligák újabb állomását pipáljam ki Németország és Csehország után. Nem csalódtam, sőt, ha lehet még magasabb sebességi fokozatban adták elő a művészetet a korábbi NHL játékosokkal alaposan megtűzdelt csapatok. Sok korcsolyázás, hatalmas ütközések, palánkra lökések, 4 gól. Igazán élveztem és a Malmö Arena atmoszférája is kiváló volt. A nézőtéren felfedeztem magyar mezes arcokat is, akik tegnap még mellettünk szurkoltak a csajoknak. Úgy látszik, nem csak mi gondoltuk úgy, hogy sportból nem elég és igazán kár lenne kihagyni egy ilyen hokicsemegét, ahol 2 rájátszásra pályázó svéd csapat csap össze.

Másnap Koppenhágába utaztunk, ahol természetesen egy focimeccset is programra kellett tűzni, az egyik külvárosi csapat, a Lyngby (Lümbü :D) fogadta a Silkeborg csapatát. A belépő ingyenes volt, ugyanis a csapat így akarta megköszönni a szurkolóknak az egész éves bíztatást és kifejezni az összetartozást – hahó hazai klubvezetők.

A szurkolókról alkotott képemet jellemezhetném az utcán felém hömpölygő tömeg bemutatásával is: a skandinávok köztudottan jól élnek, olyan homogén masszát alkotnak, ahol mindenki egyforma és ez nem is zavarja őket; finoman lázadnak ugyan, de ez egy közép-európai számára lepkefing, ők máshogy szocializálódtak, nem a rendszer ellen kell lázadniuk (soha nem is kellett), hanem csak úgy divatból. Azt gondolom az Y és a Z generáció megunta, hogy egységesek legyenek, emiatt jöttek a tetkók, piercingek, stb. de valahogy mégis megmaradt az az egységes kép, mert ha mindenki ugyanúgy lázad, az megint egy masszát szül, csak enyhén extrémebbet. Ördögi kör. A lányok kb zsákruhát hordanak és hajléktalannak öltöznek (gondosan válogatják meg a méregdrága cuccokból a legocsmányabbakat), a srácok kivétel nélkül mind dokkmunkás-hipszterek (olyanokat képzeljetek el, mint Agger vagy Kjaer egy szakadt, mocskos New Balance-szal a lábukon és egy koton-spakával a loncsos hajukon), a tetkó és az ékszerek mindkét nemnél alap kellékek. Az idősebbek pedig a konformista, ízléses megjelenéssel alkotják velük együtt a nagy egységet, a nagy egyformaságot. A lelátó tehát ugyanez, az idősebben ülnek, tapsolni is csak ritkán tapsolnak, hidegvérrel figyelik a meccset, eszik a kolbászt, tolják a dohányt a fogínyük mellé. A fiatalabb generáció pedig alkotja az ultrák táborát.

A meccs is pont ilyen volt, a csapatok rendesen bekezdtek, az iram is jó volt, 1-1 gól is született, aztán a második félidőre a ők is az egyformaságot választották, senki nem kockáztatott, egyforma maradt a 2 szám az eredményjelzőn a csapatok neve alatt is (és sajnos a félidő egyformán rossz volt, mint egy magyar bajnoki).

Az ultrákat viszont kiemelném, ők végig szurkoltak, sőt a második félidőben csak egy rigmust nyomtak végig, de az hatalmas volt: a dobos eszeveszetten jó volt, biztos valami dán rock zenekarban játszik, mert olyan ütemet vert, mintha az egész tábor egy viking hajón evezett volna a dallamra, a többi tag pedig viking csatakiáltásokkal kísérte végig artikulálatlan férfiassággal (a címerükben is egy viking van). Nagyon bejött.

Ennyit a szerethető egyformaságról, ha választanom kéne, hogy Európán belül hol élnék (persze ez csak utópia, nem költöznék el soha Magyarországról) mindenképpen Skandináviára szavaznék (a szervezettségük ellenére mégsem olyan halál unalmasak és sterilek, mint a németek).